Rendkívül érdekes párhuzamokat von a császárvárosban Bécs-Párizs felcímmel, Van Gogh, Cézanne és az osztrák modernek 1880–1960 alcímmel az Untere Belvedere valamint az Orangerie a jövő év január 13-áig. A remekműveket kölcsönző múzeumok (köztük Budapestről a Szépművészeti) és magángyűjtők nemzetközi összefogásával állítanak egymással szembe vagy egymás mellé 250 festményt és plasztikát, ezáltal újabb kölcsönös összefüggéseket teremtve.
Olykor nemcsak az ábrázolt témák és az alkalmazott technikák azonosak, hanem a keletkezési évszámok is egészen közeliek. Így például a Musée d’Orsay tulajdonából Vincent van Gogh 1887-es Siréne-éttermének derűs hangulatára Carl Schuch sokkal borongósabb párizsi házsora válaszol 1885-ből, szintén olajjal vászonra festve, a Belvedere állományából. Még harsányabb a kontraszt a jeruzsálemi Israel Museum kölcsönzéséből van Gogh: Moisson en Provence 1888-as learatott búzamezejének és keresztekbe rakott kévéinek arany ragyogása, illetve Gustav Klimt szintén pointilista, ámde sejtelmesen kékes-zöldes-lilás felső-ausztriai parasztháza (1911, Belvedere) között. Ezekkel ellentétben, valóságos „édestestvérek” is gyakran előfordulnak. Paul Cézanne 1890-ben vitte fel vászonra kedvelt leitmotívumának – a Saint Victoire hegyének – a Musée d’Orsay-ban őrzött változatát, míg a vendéglátó intézmény saját állományából helyezte mellé – valódi telitalálattal – szintén napsütötte okkeres és friss zöld árnyalatokban Herbert Boeckl: St. Margareten kőbányája 1938-as replikáját. Ennél is tovább lépve, már-már „egypetéjű ikreknek” tűnnek így, egymás közelében azok a párizsi látképek madártávlatból, amelyeket Paul Signac festett 1912-ben Le Pont des Arts, Paris, Ile de la cité elnevezéssel illetve Wilhelm Thöny pingált sokkal később (1935-ben) a Place de la Concorde panoránájáról. (Előbbi az esseni Museum Folkwang állományából, utóbbi a „háztájiból” való).
Figurális képekre térve, a londoni Tate Britain Paul Gaugiuntől az egzotikusan hangzó Faa Iheuhe címmel bennszülött tahiti asszonyokat küldött, a mi Szépművészetink Henri de Toulouse-Lautrec: Ezek a hölgyek című 1902-es bordélyházi vásznával szerepel, a Wien Museumból Josef Engelhart: A Sofiensaal erkélye (1903) vendégeskedik cilinderes urakkal és lengén öltözött, könnyűvérű nőkkel a fehér asztal mellett, míg a Lentos Kunstmuseum Linzből Helene Funke 1904–07 közötti Páholyát kölcsönözte, színházi előadáson szemlélődő dámákkal. Rendkívül érdekesek a csendéletek is. Miközben Cézanne legendássá vált csendéletei közül egy hagymákkal és borosflaskával terített asztal (1896-98. Musée d’Orsay) valósággal „kilóg a sorból” száraz tárgyilagossággal rögzített, realisztikus részletei miatt, addig döbbenetesen hasonlít egymásra a főleg építészként világhírűvé vált Le Corbusiertől egy 1918-as kubista kompozíció osztrák privát gyűjteményből és Ernst Paar hokedlire rakott palackjainak mértanian absztrakt szerkezeti rendje 1934-ből, a grazi Landesmuseum Joanneumból. A két világégés közötti időszakban az osztrák festőnők is hatalmas lépéseket tettek az egyenjogúsodás terén. Ennek egyik kiváló példája Greta Feist: A galamb című 1939-es szürrealista munkája (Bécs város kulturális részlegének gyűjteményéből), amelyen a szóbanforgó madár egy kőből faragott csizmára szállt, a sziklanyílásban denevérek lógnak, a földön gyík surran kötélből hurkolt csapda felé és mögöttük szélesre tágul a látóhatár. Maria Lassnig viszont Informel címmel már teljesen elvont gesztusfestészetet művelt 1951-ben (innsbrucki magántulajdonban) és ennél legfeljebb csak sötét színtónusai miatt frappánsabb, de semmivel sem férfiasabb Georges Mathieu: Upide Down címadású, azonos évjáratú munkája, a bécsi MUMOK (Museum Moderner Kunst) Ludwig Gyűjteményének kölcsönzéséből. A festett női aktokra, portrékra és mellképekre márványból faragott, egész alakos szobrok vagy torzók illetve bronzból öntött fejek rímelnek remek záróakkordként, többek között olyan nagyságoktól, mint Auguste Rodin vagy Pablo Picasso.