Ismét itt a Strabag Festészeti Díj éves bemutató kiállítása, megfejelve az éppen jubiláló műpártolói intézmény visszatekintő seregszemléjével. A Strabag (eredetileg Magyar Aszfalt Kft.) tíz évvel ezelőtt a mecenatúra friss, nyugati szemléletét hozta el hazánkba, az osztrák anyavállalatnak köszönhetően.

Azóta a „Strabag” hűséges és megbízható indikátornak bizonyult, az új és színvonalas festészeti trendek dokumentálójaként. Sőt, nemegyszer önbeteljesítő generálójaként is, hiszen egyre növekszik szerepe a trendcsinálás-sztárcsinálás nagy gépezetében. Hiszen Strabag-díjat nyerni nem csak pénzt jelent, hanem presztízst és médianyilvánosságot is. Az elmúlt években a honorált negyven év alatti festőművészek jó nyolcvan százaléka váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s vált a hazai szcéna elismert alkotójává. (Bár sokuk tarsolyában amúgy is ott lapult a marsallbot – a Strabag biztosra ment.) A retrospektív kiállítás pontos katalógusát adja az elmúlt évtized fontos és fiatalos festői irányzatainak. Ködös-sfumatós expresszivitás, decens fotórealizmus, neo-popos dekorativitás, meditatív és optikai absztraktok. A szemnek szóló, par excellence festői stílusok, amikor az olaj-vászon érzéki szépsége a maga kendőzetlen módján érvényesül. Posztmodern hedonizmus: a retina boldogan lubickol a látványban, megfürdeti látó csapocskáit a neki kedves vizualitásban, a barokkos színorgiától a professzionális minimalizmusig. Ha van a kortárs festészettől idegenkedő laikus ismerősünk, vigyük el a Ludwigba, a hatás nem fog elmaradni!

Első pillantásra az idei anyag is követi a korábban megszokott kerékvágást. Cseke Szilárd szinte szürnaturalista élményfürdővel kedveskedik szemünknek, ég felé meredő fái közelről absztrakt, dekoratív, pazar színharmóniákká válnak. Ráadásul az életkorral való játék (Velünk egykorú fák) kellemes szellemi pluszt kever a látványhoz. A másik realista, Szabó Ábel szinte megkoronázza a régóta futó technorealista stílust, hihetetlen precíz hiperrealizmusával. Még a lenyomatszerű, kihagyásokra építő Varga György meg a nyersen őszinte, expresszív Király Gábor is beilleszthető – egy kis tétovázás után – a megszokott sorba. De mit kezdjünk az idei nyertessel, Kokesch Ádámmal? Először is képeit nem találjuk sehol. Majd felleljük egy félreeső oszlopra függesztve: kéttenyérnyi plexilapok, non-figuratív jelekkel. Korrekt ipari design, homogén színfoltokkal megfestett furcsa szimbólumszerű idomok. Marslakóművészet? Egy kék napelemre hajazó plexilap kis karon lóg le a fejünk felett. Futurisztikus, néma, de vonzó művészet, aminek semmi köze a tíz éves kiállításhoz. Úgy tűnik, a Strabag (vagy talán maga a kortárs festészet) fordulóponthoz ért: az örömelvű piktúrát felváltja a festészeten túli festészet. 

Ludwig Múzeum

2006. szeptember 15.–2006. október 29.