Az új, Franciaország keleti részét kiszolgáló TGV-vonal megindulása óta mindössze másfél órányi utazással érhetünk Párizsból Nancy-ba, onnan pedig már csak egy ugrás Lunéville, ahol két, a helyiek számára fontos eseményre kaptam többedmagammal meghívást. A város hosszú évszázadokra visszatekintő múlttal rendelkező kastélyában, (amelynek örököse, ha az nem került volna sok-sok évtizeddel ezelőtt a város tulajdonába, most Habsburg Ottó lenne), 2003. januárjában tűz ütött ki, ami súlyos károkat okozott az épület egyik szárnyában, és megsemmisült a falai közt működő múzeum fajanszgyűjteményének zöme is. Lunéville lakói, valamint a megye és a kulturális minisztérium közös összefogásának köszönhetően, a napokban megindulnak az előzetes becslések szerint legalább tíz évig tartó újjáépítési, restaurálási munkálatok. Ezt ünnepélték ottjártunkkor.
A másik esemény az új városi galéria felavatása volt. A La Maison du Marchand-t (A kereskedő házá-t) a 18-ik században egy, a királyi udvart kiszolgáló tehetős gyarmatárú- és fűszerkereskedő építtette, legutolsó lakója pedig fodrászüzletet működtetett benne. A nyitókiállítás, amelynek létrehozója Didier Pozza képzőműművész, az épület történetének e két szakaszára utal, amikor megtartva és installációihoz felhasználva a fodrászüzlet berendezéseit, azokat fűszernövényekkel és zöldségekkel párosította, a zuhanyrózsából pedig víz helyett zene árad.
Látogatásunk befejeztével a vonatállomáshoz tartó buszra szálltunk. Kinézve az ablakon, ott láttam a polgármestert, a múzeumigazgatót és néhány helyi polgárt. Az volt az érzésem, hogy személyükben régi barátok intenek nekünk búcsút. Sok-sok művészeti és építészeti élményben volt részem Lunéville-ben, sok kedves és érdekes emberrel ismerkedtem meg, mégis folyton Hódmezővásárhely jutott eszembe.
Néhány nappal korábban jártam ott, szintén meghívásra, ugyancsak a város életében fontos kulturális esemény, a kerámia ünnepe alkalmából. Az Alföldi Galériában rendezett tárlatot megnyitó száraz, klisékből összeállított polgármesteri beszédből kitűnt, hogy megfogalmazójának sejtelme sincs arról, valójában mi is látható a kiállítási termekben. A megnyitó ceremóniát követően pedig a házigazdák (megilleti-e őket e cím?) igyekeztek mielőbb elszabadulni a vendégek köréből. A saját költségén Magyarországra repülő, honorárium nélkül előadást tartó francia műkritikusnak pedig (aki ráadásul, ugyancsak minden ellenszolgáltatás nélkül, ritkaságszámba menő, nagyértékű Anton Prinner-kerámiákat is kölcsönzött a kiállításra), nemcsak, hogy a Budapestre visszavívő vonatjegyét nem fizették ki, de még annyi figyelemmel sem illették, hogy legalább a jegyvásárláskor felmerülő nyelvi nehézségek áthidalásában segítséget nyújtottak volna számára.
Hiába tette ki a lelkét a kerámiaünnepet szervező Pannonhalmi Zsuzsa és néhány vásárhelyi munkatársa, a rendezvény nem lehetett sikeres, mivel azt rajtuk kívül csak kevesen érezték magukénak, legkevésbé pedig a város vezető tisztségviselői. Igy azután nem csodálkozhatunk azon, ha Lunéville-ről olvashatunk az országos magyar sajtóban, Hódmezővásáhelyről viszont nem a franciában.