A fotózást annak köszönhetjük, hogy az 1839-ben szabadalmaztatott
eljárást a francia állam megváltotta, és az emberiségnek ajándékozta.
Óriási szenzáció volt, hogy kép készülhet valamiről művész közreműködése
nélkül is. Az olcsó és gyors módszer révén nem csak a nagy
vásárlóerővel rendelkező előkelőségekről készülhetett portré, így a
fotózás gyorsan népszerű lett. A fotográfia csupán a 20. század eleje
óta számít a hatodik művészeti ágnak, s máig vitatható, hogy mikor
művészet és mikor nem az. A londoni Tate Modern galéria nyári kiállítása
a fényképezés vitás (és pikáns) témáival foglalkozik, „nem hivatalosan”
készített fotókat mutatva be.
A 20. század elején a festőként induló orosz Rodcsenko azt állította, hogy a festészet létjogosultságát megkérdőjelezi az objektív valóságot közvetítő fényképezés. Ugyanakkor éppen ő volt az, aki a kommunista propaganda szolgálatába állította a fotózást; célirányosan manipulálta a közönséget és „emelte égbe” a szocialista eredményeket különleges szögből készített fotóival. Sikerét és bukását egyazon módszer okozta, s miután kegyvesztett lett, visszatért a festészethez… Az évek folyamán azután számtalan durva manipulációra derült fény. David King, az orosz plakátok és propagandafotók szakértője harminc év alatt kétszázezer fényképet gyűjtött össze, melyek zöme a sztálinista rezsim alatt készült. Több könyvet is írt az időszak fotográfia-hamisításairól, például amint a kegyvesztetté vált politikusok egyszerűen eltűntek a fényképekről (lásd: Retusált történelem).
Az objektivitáson kívül az etika kérdése is felmerül a fényképezés kapcsán. A kamera a festészettel ellentétben képes arra, hogy a pillanatot azonnal megörökítse, méghozzá akár észrevétlenül. Mivel a titokban készült felvételek gyakran egy igazabb világot mutatnak be, mint a beállított képek, a fotósok jogosnak érzik, hogy ilyeneket készítsenek. No, de mi van a modellek személyiségi jogaival? A Tate Modern tizennégy teremből álló, megközelítőleg 250 fotót bemutató kiállítása emocionálisan és fizikálisan is megerőltető. A 19. századtól napjainkig, az amerikai polgárháborútól az öbölháborúig, egy 1860-as kínai kivégzéstől egy modern amerikai börtön kivégzőszobájáig sok mindent felölel.
Az első terem rögtön letisztázza az erő- és jogviszonyokat. Philip Lorca diCorcia amerikai fotós Fejek című sorozatához gyanútlan, utcai járókelőkre irányította rejtett vakuját, amitől a felvételen szinte kiemelkednek a tömegből. Mivel csaknem óriásplakát méretűre nagyította őket, természetességük ellenére mégiscsak zavarba ejtően beállítottnak tűnnek. A képeken 2006-ban az egyik alany magára ismert és beperelte DiCorciát, ám az amerikai bíróság precedens értékű döntése felmentette, kimondván, hogy az önkifejezésre való jog értelmében a művészi céllal készített felvételek alanya elveszíti önnön képmására való jogát.
A második terem különleges fényképezőgépeket is bemutat, amelyek lehetővé teszik, hogy a fotós észrevétlenül kapja le gyanútlan áldozatát. Láthatunk sétapálcába, cipősarokba, zsebórába rejtett, valamint kémfilmekből ismert hosszúkás szupernagyítós szerkentyűket; olyat, amelyik csukott védőkupak ellenére is fotózhat, s olyat is, amelyik egészen más oldalról fényképez, mint amerre irányítják.
A kiállítás öt szekcióra oszlik: A láthatatlan fotós, A hírességek és a bámuló közönség, a Leselkedés és vágy, Az erőszak tanúi, valamit az Ellenőrzés és kontroll. A kategorizálás bizonnyal elengedhetetlen volt, mégis erőltetettnek tűnik és leszűkíti a téma által kínált lehetőségeket.
Az 1890-es évek New Yorkjának nyomortanyáit fotózó Jacob Riistől, Lewis Hine-on és Paul Stranden át a kortárs fotósokig, sok közismert névvel találkozunk. Itt vannak Walker Evans 1930-as években készült, Sokan vannak a meghívottak című sorozatának metró-utasai, Brassai a 30-as évek titkos Párizsának kis kávézókban csókolózó párocskái és Man Ray 1926-os transzvesztitája (The Transvestite Babette). Yale Josl egy mozi halljában rejtette el kameráját, hogy a tükörképüket fürkésző látogatókat megörökítse. Harry Callahan 1950-ben készült sorozata a Gondolataikba mélyedt nők (Women Lost in Thought) fekete-fehér portréi között még hangsúlyosabb közismert képe, amely egy piros ruhás nőt – illetve valójában csak a piros ruhában kirajzolódó kerek hátsóját – örökítette meg.
Henri Cartier-Bresson, Helmut Newton, Lee Miller, Nan Goldin és Robert Frank mellett láthatunk képeket mobiltelefonos amatőr-fényképészektől is. A fényképezés felfedezése óta készülnek titkos felvételek a hírességek intim pillanatairól, Giuseppe Primoli például már 1880-ban lefotózta Edgar Degas-t, amint éppen elhagyja a piszoárt… Ezeket nézegetve felvetődik, hogy vajon a fotóriporterek és a paparazzik munkája művészetnek tekinthető-e. Alapvető törekvésük, hogy fotójuk (jó pénzért) a címlapra kerüljön nem kifejezetten művészi célkitűzés, viszont korunk celebek iránti rajongását és olthatatlan kíváncsiságát tükrözi – s ezért nem elhanyagolandó jelentőségű korrajz. A helyzetek dokumentálása vajon egy pillanatban átbillen-e művészetté, s ha igen, mikor van az a pillanat?
Az ötvenes évek nagy sztárjai, Marilyn Monroe, Anita Ekberg mellett a szekció (kakukktojásként) Castiglion grófnőt is bemutatja, egy 19. századi előkelő firenzei kurtizánt, aki Pierre Louis fotográfus segítségével különféle fantáziadús öltözeteket és pózokat eszelt ki s használt fel tudatosan arra, hogy a fényképezés révén közismertté váljon. Alison Jackson amerikai művész fotóján az angol királynő kutyáival játszik. Csakhogy ez azt jelenti: áll és nézi őket, ugyanis még a botot sem saját kezűleg dobja nekik, hanem egy lakáj végzi el ezt a feladatot. Mellette egy képen a dühödt Jack Nicholson egy golfütővel ront egy fotósra, hogy agyonverje… Mindkét fényképről kiderül, hogy megkomponált és beállított – hasonmások segítségével létrehozott – hamis dokumentum. Állítólag nem megrendezett viszont az a fotó, amelyik a síró Paris Hiltont ábrázolja kocsija hátsó ülésén, útban a börtön felé. (Bár nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi van, ha mégis…).
Egyre sokkolóbb fotók következnek: JFK meggyilkolása, Andy Warhol összevissza varrt mellkasa, majd egy fényképsorozat Liz Taylor és Richard Burton ölelkezését mutatja be egy strandon. Ez vezet át a Szex és a vágy részlegbe, ahol döbbenten állapítom meg, hogy a prüdéria végképp eltűnőben van Angliából… Susan Meiselas Carnival Strippers című sorozata meztelen táncosnőket mutat be ámuló, bámuló, röhögő és nyáladzó férfiak körében. Merry Alpern Dirty windows, 1994 című sorozatát prostituáltak ablakain belesve készítette. Az odabenn zajló akciónak mindig csupán egy részlete látszik: a pénzért nyújtott kéz, kokainadag, egy nadrágból kilógó pénisz, egy eltorzult arc…
Egy elsötétített folyosón haladunk át a kiállítás második felébe. A falon Kohei Yoshiyuki infravörös kamerával készített fényképei láthatók, amelyeket egy japán park sötétjében készített szeretkező párokról, meg a bokrokból leselkedő számos kukkolóról. És a nyomasztó hangulat fokozódik, erőszak és tragédiák következnek végeérhetetlennek tűnő sorban, égő épületek, gyilkosságok és öngyilkosságok, fuldoklók és bankrablók, drogfüggők, lincselések és háborúk.
Nick Ut riportja a vietnami háborúban ledobott napalmbomba robbanása után menekülő gyerekeket ábrázolja. Oliver Lutz kortárs fotós installációja a Leo Frank meglincselése (The Lynching of Leo Frank) a kiállítás egyik csúcspontja. A néző nem csak megfigyelő, hanem része a jelenetnek. Keretbe helyezve arra kényszerül, hogy elképzelje magát a gyilkossággal vádolt, mára egyértelműen felmentett fiatalember felakasztásának tanújaként. Lutz munkája felveti, hogy mi a képek szemlélőjének szerepe? Nem könnyű hosszabban farkasszemet nézni az emberiség ilyen volumenben bemutatott árnyoldalával, és az Ellenőrzés részlegben KGB ügynökök, határátkelőhelyek, illegális bevándorlók, őrzött és ellenőrzött katonai épületek következnek…
Sophie Calle képei szinte felszabadítóak, ezek egyébként a Tate állandó anyagából kerültek ide. Calle a kontroll egy egészen más szintjéről beszél. Hotelszobákban fotóz a vendégek tudta és engedélye nélkül, aprólékosan leltárba véve a környezetet és az otthagyott holmikat. Az oknyomozó riport kelléktárából vett módszerrel belép az idegenek privát szférájába, leírásai tág teret hagynak fantáziánknak az értelmezésre és fiktív személyiségek elképzelésére.
Az utolsó szakasz olyan felvételeket mutat be, amelyeket a térfigyelő-kamerák (úgynevezett CCTV-k) készítettek. A felvetett téma különösen releváns ma Londonban, ahol a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva fokozódik a megfigyelés. Nemrégiben a fotóriporterek a Trafalgar téren demonstráltak Fényképész vagyok, nem terrorista! felirat alatt tiltakozva az ellen, hogy egyre többször minősítik őket gyanús elemnek. Mellesleg, a Tate összes termében két szögből figyelik a látogatókat, Londonban a jelentősebb épületek (köztük iskolák és óvodák) valamint a tömegközlekedési eszközök mindegyike CCTV-s. A kiállítás is egy ilyen CCTV kamerával végződik, amelyet a fal felé fordítottak. Thomas Demand alkotása. Mi felnézünk rá, ő lenéz ránk.
A lehangoló séta végén mégis azt kell mondanom, kulcsfontosságú fotók hiányoznak. Példának okáért, amelyek a titkos amerikai börtönökben készültek. Abu Graib például, ahol a foglyok kínzását és megaláztatását ábrázoló képeket az amerikai katonák szuvenírként vitték haza… Ha felhőtlen szórakozás céljából járnak Londonban, talán inkább kerüljék el őszig a Tate Modernt. A Tate Britainben humoros karikatúrákat láthatnak és Henry Moore szobrait. Őszre pedig Gauguin festményei érkeznek ide, a fotók helyére.
Tate Modern, London
2010. május 28. – 2010. október 3.