A fővárosi Mai Manó Ház első emeleti termeiben Horváth M. Judit fotóművész egyéni tárlatát láthatja a közönség április 26-áig. A belépőt 1998-ban szintén fotós férjével – Stalter Györggyel – közösen készített és együttesen kiadott Más Világ című fekete-fehér albumából válogatott non-stop képvetítés fogadja, a magyarországi romatelepek kényszerű egymásra utaltságban szoros összetartozást sugárzó életéről. Saját bevallása szerint az azóta eltelt évtized termése viszont az a félszáznyi színes kép, amelyből Csalóka Látszat elnevezéssel a mostani kiállítás anyagát összeállították.
Ennek tudatában is elképesztheti a szemlélőt az ötleteknek valósággal tüzijátékszerű sziporkázása. Az egészben talán az a legmeglepőbb, hogy tulajdonképpen gyerekkorunk óta ismert közhelyekből, hétköznapian pofonegyszerű ötletekből vagy „talált tárgyak” panel-elemeiből építkezik. Ám ezeket az első pillanatra teljesen feleslegesnek tűnő, mások előtt észrevétlenül rejtező limlomokat a szó szoros és átvitt értelmében „elvarázsolja” azzal, ahogyan eleve kiemeli őket szokványos környezetükből, majd önmagában úgy világítja meg sejtelmesen és olyan szokatlan szemszögből fotózza, esetleg olyan közeli nézetből nagyítja fel, hogy ezzel vagy léptékét változtatja meg radikálisan vagy pedig eredeti rendeltetéséből sarkig kiforgatja. A figyelmes látogató számára lassan, de biztosan immár régebbi ismerősnek tűnő „kedves kacatokat” máskor egymással is társítja, vagy különféle száraz és élő virágokkal vegyíti, ezzel érve el egyre újabb és váratlanabb „szereposztásokat”, akárcsak az a merész és kísérletező kedvű színházi rendező, aki időnként nem átallja próbára tenni sikeres művészeinek bevált „patentjeit” még számukra is meghökkentő kihívásokkal, hogy így óvja meg őket az egy idő után óhatatlan bekövetkező „skatulyázástól”. Horváth M. Judit esetében ez a doboz a tárgyi és természeti elemeket kombináló „koncept-art” lehetne, hogyha ez a Pandora szelencéjéből kiszabadult szellem egyáltalán visszazárható volna. Ám a mágus a végén önként leteszi a pálcát… Miután a tárlat összes termein keresztül, képtől-képig lépegetve törtem a fejem azon: „ezt vajon miből komponálta, azt meg hogyan csinálta ?” – a frappáns záró-akkord egy asztalkán egy üveglappal borított kazetta. Ebbe a fadobozba beleférnek egy egész évtized félszáznyi kompozíciójának összes kellékei. A „játékokkal” teli skatulya önleleplező gesztusa mégsem kiábrándító, sőt, sokkal inkább elismerésre méltó. Arra döbbenti rá a nézőt, hogy a valódi művész úgyszólván a semmiből is képes csodát teremteni. Horváth M. Judit még a nyílt színpadon „lesminkel” előttünk és ezzel korántsem rombol illúziót, mert ott áll legszebb virágkorában egy érdekes művészasszony, aki szerényen csak „szabadfoglalkozású fotográfusnak” nevezi magát.
A fényképész a kiállításhoz írott bevezetőjében nyíltan felhatalmazza a látogatót a tovább-gondolásra és ezzel közvetve a „társalkotásra”, így én is éltem a lehetőséggel és szabadjára engedtem fantáziámat. Nekem például a Virágra Született című kompozíció rózsaszín csecsemőjének gödröcskésen pufók lába alatt a bordó rózsák a „Hét fájdalmú Szűzanya” vallási mítoszát juttatták eszembe, aki már a bölcsőben vizionálja kisdedének korai mártírhalálát. A fotoművész a lehető legártatlanabb dolgokban is fel tudja fedezni a bennük rejtőző drámát: ilyen a Magányosan Vadászó tarkára pingált macskafigurájának vérvörösre csíkozott pofája vagy a Légyölő Bambi piros alapon fehérrel pöttyögetett mérges gombája szelíd őzikével kombinálva, míg a Nem Száll Nem Repül víztócsában megduplázódott madártetemének nagy betűkkel is elidegenítő címadása önmagáért beszél. Érdekes, hogy ugyanazzal a bronz kisplasztika buldoggal képes teljesen ellentétes hangulatokat kelteni: a Szárnyas Kutya feje mögül kikandikáló zöld karalábélevelekkel szinte Weöres Sándor egyik közismert és játékos gyermekversét „illusztrálja”, míg a Mérges Ebbel nem szívesen találkoznék sötétben, egy félreeső helyen. Azonos angyal-nipp adta a tippet a rózsaszín fényáradatban fürdő Szundító Puttóhoz, illetve az Utolsó Álom fekete viharfelhőkbe borult éjszakájához. A kontrasztosan egymással feleselő diptichonok mellett szívesen alkalmazza a „tükör által homályosan” azonosan sima kettőzéseit is: ilyen a Kutya Pár tükör előtt farkcsóválva sétáló tacskója vagy a Tündér tükör előtt forgó kecses balerinája. Nem ritkák a reális tárgy-párosok sem nála, például a Bújócska tarkabarka virágos mustrával telepingált sárga és fekete cicái a valódi fűszálak közé helyezve vagy a Hason Más fülüket hegyező, színesre festett húsvéti nyuszikái. A kedvenceimre szorítkozva végül a Fa Jankót említeném, amely tréfás elnevezése ellenére is olyan monumentális hatású, akár egy afrikai törzsi rituálé céljaira szolgáló kolosszális totemoszlop – és ezzel korántsem teljes a felsorolás…