A több, mint két évtizeddel ezelőtt matuzsálemi korban elhúnyt André Kertész (1894-1985) hatalmas életművéből válogatott ki hatvannégy vintage (vagyis korabeli, eredeti) levonatot a Berinson Galéria. A mester már indulásától fogva értett ahhoz, hogy a szürke hétköznapok banális jelenségeit is lírai érzékenységgel örökítse meg és szürreális magaslatra emelje.
Korai, hazai képei magyar bakákról vagy sportoló fivéréről, továbbá
összebújó bárányokról és borjak csoportjáról éppúgy közismertek
mifelénk, mint ahogy párizsi letelepedése után a Villa, a Chez Mondrian
vagy a Satyric Dancer az európai fotográfia történetének
megkerülhetetlen ikonjaivá váltak. Nem véletlenül rendezte meg első
önálló kiállítását már 1927-ben a Galerie Sacre du Printemps „a fény
városában”. Aztán jöttek az esős utcák, sokemeletes bérházak
felülnézetből, erdők és parkok, folyó- és tengerpartok, vaskorlátok és
faágak hosszúra nyúló, vetett árnyékai illetve emberek vagy járművek
hátrahagyott nyomai a havon, magányos és csoportos portrék meg női
aktok véget nem érő sora. 1936-tól az Amerikai Egyesült Államokba
emigrált, ahol lassan, de biztosan hosszú évtizedekre feledésbe merült
és csak a hatvanas évektől kezdődött el újrafelfedezése. Öreg korából
színes önarcképekkel, műtermének meghitt sarkaival, intim környezetének
bútoraival hozza emberközelbe a huszadik század fotóművészetének egyik
legnagyobb alakját a december 20-ig tartó tárlat.
A hazai közönség a közelmúltban a Budapest Galériában láthatta a
középnemzedékhez tartozó Andreas Müller-Pohle Európát járó
vándortárlatát. 2005-ös „The Danube River Project”-je keretében
végighajózta a 2800 kilométeres Dunát a Fekete-erdőtől a
Fekete-tengerig. Színes felvételeinek különlegességét az adja, hogy
kizárólag a folyó felől fotózta a part-menti metropolisokat, sőt, a víz
feletti látvány megörökítése mellett víz alatti felvételeket is
készített. A kontinenst átszelő folyam magyar szakaszáról a hatásos
nyitány Esztergom festői látványa a bazilikával, ám Visegrádnál nem a
vár érdekli, hanem egy felszínen lebegő fatörzs kerül előtérbe, mint
ahogy Budapesten is a Parlamentet egy nagy hullám takarja el félig, a
Halászbástya fehérségéhez a Lánchíd sötét alsó íve a kontraszt, a
Gellért szállót pedig premier-plánban rozsdás vasroncsok „keretezik”.
Dunaújvárosnál kotrógépek, emelődaruk és homokszállítók adják az ipari
karaktert, az őstermészet erejét erdős-bokros szigetek és örvények vagy
gyökerestől kitépett, majd partra sodort ősfák csupasz törzsei és
ágas-bogas koronát érzékeltetik drámaian, a záró-akkord viszont
meglepően békés: a sekélyvizű kavicsos fövenyen lépdelő csinos női
lábak… A december 13-ig tartó tárlat jelenlegi helyszíne a német
főváros Wedding körzetében az Uferhallen elnevezésű új kultúrcentrum,
amely a korábbi omnibusz-karbantartó műhelyekben nyílt meg.
A magyar-szlovák határterülethez kötődik azoknak a felvidéki
fiataloknak a témaválasztása is, akik a kilencvenes évek
dokumentum-fotografálásának „új hullámához” tartoznak. Ők elvetik a
posztmodern manierizmust éppúgy, mint a költői játékot a kamerával,
akárcsak a stúdióban megrendezett „fantasztikus világot”. Az öncélú
művészkedés helyett inkább a társadalom szolgálatát vállalják,
szociálisan elkötelezett alapállással és világos politikai
állásfoglalással. A fotózsurnalizmus megerősödésével került előtérbe a
2005-2006-os esztendők folyamán az a generáció, amelyik nyíltan
szembeszáll az utólagosan bevetett számítógépes manipulációkkal, mert
szerintük ezek a művi beavatkozások meghamisítják a mai valóságot. A
berlini Szlovák Intézet ebből a nemzedékből most „DreiAugen” (HáromSzem) összefoglaló elnevezéssel Szemző Viktor, Petra Bosanská
valamint Homola Péter legújabb munkáit tárja az érdeklődők elé december
12-ig. Közülük Szemző Viktor sajátos alkotói elveit jól tükrözi
például a Petrzalka című felvétel, amelyik Pozsonynak azt az arcát
örökíti meg, amelyikkel a határon átkelő magyar turista is legelőször
találkozik. A sivár lakótelep uniformizált toronyházai „a préri
peremén” sorjáznak, a kietlen síkságon pedig szabálytalanul összevissza
futó ösvényeket tapostak ki a munkába siető felnőttek és az iskolába
tartó gyerekek messziről nézve is elszigetelődött, magányosnak tűnő
egyedei.