Jobb sorsra érdemes ház, egykor itt lakott Pécsi József, a háború
előtti fotográfia minden szinten kifinomult boszorkánymestere. Az
”56-os forradalom utáni az új kultúrpolitika a komor épület utcára néző
földszintjén hozta létre a Kulturális Kapcsolatok Intézetének
kiállítóhelyét, ahol jobb-rosszabb tárlatokat rendeztek, különböző
baráti népköztársaságok protokollanyagaiból, egy-egy neoavantgárd
művésszel megfűszerezve.
1980-ban a széles üvegfal mögötti helyiséget átnevezték Dorottya utcai Kiállítóteremmé, majd 1994-ben Dorottya Galériává. Ma is így hívják – de semmi biztosíték nincs rá, hogy 2010-ben is így fogják, pedig jó ideje már színvonalas kortárs kiállításoknak ad otthont, előbb az Ernst Múzeum, majd a Műcsarnok fiókintézményeként! A környéken mostanában ingatlanfejlesztési cunami vonul végig, mindenhol kibelezett és felújított paloták, útlezárások, takaróponyvák és az elegáns kőburkolaton dolgozó segédmunkások. A Vörösmarty tér környéke a belváros egyik legexkluzívabb területe, ahol egy non-profit kultúrsziget sok befektető érdekét sértheti. Ezt pedzegeti finoman a legújabb kiállítás: Nemes Csaba galériahomlokzatról festett vörös látképe, Menesi Attila oknyomozó mappája, konzervált graffitije és összevadászott tárgyaló sarka, valamint az újvidéki Katarina Sevic sejtelmesen tevékenykedő, öltönyös férfiakról forgatott videója. Egy lopakodó ingatlanspekuláció vészjósló árnya, a neokonceptuális művészet elidegenítő effektusaival előadva, plusz diszkrét melankóliába pácolt intézménytörténet. Mint azt Menesi dokumentációs anyagából megtudhatjuk (miközben például a Műcsarnok igazgatójának a székében ringatózunk) 2009. január 1-én megköttetett az üzlet. A nem túl hosszú múltra visszatekintő Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kicserélte a Dorottya utca 8. alatti ingatlant egy másik V. kerületi ingatlanra. Vagyis a kiállítóterem most már önkormányzati tulajdon. Mindez viszonylag észrevétlen történt, hiszen a galéria tavaly nyáron bezárt, egy nagy szabású búcsúpartival vetve ideiglenesen végett fél évszázados programsorozatának. Akkor még úgy lehetett tudni, hogy a Műcsarnok kötelékébe tartozó Dorottya Galéria az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) közreműködésével megszépül és kibővül a közeljövőben. Az OFI egy pedagógiával foglalkozó minisztériumi háttérintézmény, ami történetesen szintén a Dorottya utca 8.-ban székel – de a közös telephelyen kívül semmi sem indokolja, hogy a galériát igazgassa. Pedig az optimista forgatókönyv szerint a jövőben fogja. A tavalyi tervek szerint a kiállítóteremhez hozzákapcsoltak volna további helyiségeket szemből és jobb felől. Csakhogy közben megtörtént a már említett ingatlancsere, a galéria így csak az eredeti falak között nyithatott ki, felújítás nélkül, pár bizonytalan hónapra. Itt tartunk most, és elég naivnak kell lennünk, hogy ne lássuk a történet végét. Persze lehet, hogy a különböző súlyú kultúrpolitikai szereplőknek sikerül kicsikarni a döntéshozókból (elsősorban az önkormányzatból) a galéria működésének meghosszabbítását, és teljesen feleslegesen kongatjuk a vészharangot. De ismerve a fővárosi ingatlanlobbi robusztus erejét és szinte korlátlan hatalmát, nehéz elképzelni, hogy jól végződjék a dolog. Addig is, biztos, ami biztos, a Dorottya Galéria kiállításokkal és esélylakolgatással tölti ki a fél évnyi köztes időt. Az esetet feldolgozó első kiállítás nehezen emészthető, száraz dokumentáció, történeti visszaemlékezésekkel, jelzés értékű, szimbolikus alkotásokkal és fásultsággal.