A művészportré különleges csemege a műértő közönség számára – azoknak, akik már ismerik olyan mélységben a művészet történetét, hogy az alkotók személyiségére vagy önvallomására legyenek kíváncsiak. Ugyanis az önarckép l”art pour l”art műfaj: a képzőművész saját maga számára festi, összesűrítve benne az esztétikáról vallott nézeteit vagy a sorssal való reménytelen, esetleg megelégedésre okot adó küzdelmeit. Az önarckép csak egészen ritkán készül megrendelésre – például az Uffizi legendás portrégalériájába. Így a képen át az ínyenc néző beleshet a műterembe, bele egészen a művész bensőjének legmélyébe.Hogy ez mennyire igaz, elég megnézni Rózsa Miklósnak, a századelő tüskés lelkű kultúrszervezőjének albumát, amit a Magyar Nemzeti Galéria állít ki (Új Színben – Rózsa Miklós és művészönarckép-gyűjteménye 1932-1943). Rózsa hosszas évtizedek alatt, jó kapcsolatainak köszönhetően szedte össze a modern magyar festők legjobbjainak arcképeit. Ezzel párhuzamosan fut a Kogartban – amit lassacskán már a Nemzeti Galéria testvérintézményének nevezhetünk – egy hasonló tematikájú, de jóval nagyobb szabású kiállítás. Művészek önmagukról és művésztársaikról készített portréi (A művészet arcai, művészek arcai). Hasonló tárlatot rendezett már a Galéria is a múltban, sőt, nemrégiben egy aukciósház is – de a Kogart bemutatója méltó folytatásnak bizonyul. 200 év festőarcképei, pár szoborral dúsítva. A seregszemle kései barokk patetizmussal és biedermeier arcmásokkal kezdődik. Barabás Miklós hetykén pödrött bajusszal, élénk, tiszta tekintettel, finom úrként néz vissza a látogatóra, míg Lányi Sámuelt, piros sapkás munkáslegényként épp munka közben kapjuk el. A historizmus a professzionális, bár olykor felszínes pszichologizálás nagymestere: Pásztor János terrakotta szobrán Munkácsy összeborzolt szemöldökű, dühödt faun, Benczúr kiállított önarcképén díszmagyar kosztümökben püffeszti a hasát, Gyárfás Jenő vásznán Karlovszky erőszakos, ellenszenves és beképzelt sihedernek tűnik. Ligeti Miklós márványportréja a görcsös orrú, megviselt, de tiszta tekintetű Szinyei-Mersét jeleníti meg, Munkácsy festménye pedig az ijedten hátat fordító Paál László fülét és szakállát. A klasszikus arcképcsarnok után a modernek formakísérletei következnek. Ugyanis az avantgárddal kacérkodó művészek számára a portré – akárcsak a csendélet – a festői problémák megfejtésének a terepe volt. Sorban következnek a modernista művészek lenyűgöző képmásai, a kubista tükörszilánkokká tördelt Tihanyi, a méretes orrú Berény vagy a zöld tónusokban játszó Kmetty János. De ott találjuk a vaskos foltokkal felrakott Nemes-Lampérthet és a kidülledt szemű, biliárdgolyó-fejű Scheiber Hugót is. (Egy bulváros jó tanács: Tisztelt Hölgyeim, férfiszépségben gyönyörködni valahol másutt kell!) Az évtizedeken gondosan végiglépegető tárlatot a kortársak zárják, ef Zámbó jókedélyű portréja vagy Fehér László caravaggieszk, gyertyás önarcképe.
Kogart Ház
2007. március 14. – 2007. június 25.