Ha meglepetéssel nem is, de mindenképpen szomorúan olvastam Szablyár Eszter Múzeum elvitelre című írását, amelyben az Ernst Múzeum megszűnésével foglalkozik. Bátran merem használni a «megszűnés» szót, mivel a Műcsarnokkal történő összevonása gyakorlatilag ezt fogja jelenteni.
Furcsa módon erre éppen akkor kerül sor, amikor világszerte megindult a múzeumok, kulturális intézmények decentralizálása, mivel a gyakorlat bebizonyította, hogy felülről, kívülről jövő irányítással nem lehet színvonalas szakmai munkát végezni. Legjobb budapesti példa erre a meghiúsult tervek sorát felsorakoztató Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum, amelynek pezsgő életre hivatott működését szinte teljesen ellehetetleníti az a helyzet, hogy a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik. Senki sem vádolhat meg azzal, hogy nem vagyok a kortárs képzőművészet támogatója, hiszen ezt számos Balkonban megjelent írásom is tanúsítja, és én lennék a legboldogabb, ha egy napon Christian Boltanski, Sophie Calle és mások munkáinak bemutatásával együttműködhetnék a Műcsarnokkal, de megítélésem szerint, jelenlegi adottságaival az arra nyitott közönség igényeit teljes mértékben ki tudja elégíteni az intézmény. Sohasem lesz szélesebb körű ez a közönség, ha «nevelésükből» kihagyunk egy lépcsőfokot. Márpedig ma Budapesten az Ernst Múzeumon kívül egyetlen olyan nagyvolumenű műintézményi kiállítóhely sem létezik, amelyik a huszadik század és a közelmúlt kortárs művészetének szentelt időszakos kiállításokat befogadná.
Keserü Katalinnak sem vagyok prókátora, sok területen és sok mindenben nem osztom a véleményét, de azt tények bizonyítják, hogy vezetése alatt az Ernst Múzeumban olyan eseményekre került sor, amelyek mind a szakma, mind a közönség körében elismerést váltottak ki. Vajon melyik magyar kiállítóintézmény dicsekedhet azzal, hogy rangos francia napilap hírt ad tárlatáról? Nos, a napokban záruló fotókiállítás, a «Mérték» esetében ez történt. Arra is ritkán van példa, hogy a köztudottan erősen gyanakvó, túlzóan aggodalmaskodó francia múzeumok egyike vállalkozik arra, hogy közelmúltban zárult kiállítását nem államközi megállapodás keretében, és nem múzeumként működő magyar intézményben mutassa be. Az, hogy áprilisban Anton Prinner kiállításával erre sor kerülhet, ahhoz az a szakmai munka szolgáltatja a garanciát, amit az Ernst Múzeum az utóbbi öt évben végzett. Az Ernst Múzeum további, ugyancsak ritka erénye, hogy nem a múzeumi apparátusok nehézkességével, nem bürokratikus útvesztők erdejében dolgozik, hanem – részben maguk által felkutatott anyagi forrásokból – rugalmasan, a feladatmegoldások igyekezetével.
Az aggodalomra okot adó előjelek ellenére is bízom abban, hogy az Ernst Múzeum sorsát átgondolt kultúrpolitikai, nem pedig politikai döntés fogja meghatározni.