Laoszban nincs gyerekkatonaság, és Abramović nem „katonásat játszik”, ahogy azt egy felháborodott látogató kommentelte, közösségi portálon. Az üresség nyolc leckéjével kapcsolatban azonban mintha a prezentálók oldaláról is érthetetlen zavar támadt volna abból kifolyólag, hogy a kiállítás elemei között nincsenek szúró- és vágóeszközök, vér, vagy meztelenség.
A megnyitón egymást követik a meghökkentőnél meghökkentőbb történések, először is Borbély Mihály közreműködik szaxofonon (végülis miért ne), majd Szombathy Bálint verset olvas fel. Köszönti Abramovićot, a jelen nem lévőt (The Artist is Not Present), és a Rocco Granata-sláger elektro változatának hangjaira (Marina, még jó, hogy nem a Csáó, Marinára) akkurátusan egy pucér műanyagbabát helyez el az általa rózsaszárakból és -szirmokból kialakított csillag közepén. A továbbiakra nem lehet más magyarázatot találni, mint hogy a művész hiányában itt a közönség testének tűrőképességét tették próbára.
Mialatt Szombathy és Drozdik Orshi előbb az előcsarnokban, majd a pincében ijesztően sűrűn teleírt, A/4-es lapokról olvassa, hogy Abramović mit csinált 1974-ben és mit nem csinált 1997-ben (amit eddig is tudtunk), lassan elfogy a levegő, és alig várjuk, hogy végre-valahára elájuljunk, és valaki kimentsen innen.
Tikkadtan mélázva, hogy vajon az installációról miért nem tudtunk meg semmit, vagy miért nem emlékszünk semmire, konstatáljuk, hogy Borbély megint jön, improvizatíve megpróbálja beindítani a vérkeringésünket, de nekünk az már nincs, nem is volt, nekünk már mindegy, Borbély Mihály, vagy Szikora Róbert, vagy Marina, vagy mi is van ma.
Ebben a buddhista meditáció-közeli állapotban azután eszünkbe jut, hogy Szombathy valószínűleg erre gondolt, amikor az „örök undergroundba” invitált mindnyájunkat. Ideje tehát öntudatra ébredni, felébreszteni magabiztosságunkat és energiánkat, és vállalni, ami még hátra, vagyis hátul van. A megnyitót feledve, csakis tudatos, szisztematikus felderítéssel lehetséges elvonatkoztatni a gyerekkatonáktól, és megérteni, hogy itt Abramovićhoz híven valami globálisabb összefüggésről van szó, mint unalmas frázisok célbajuttatásáról fegyverrel hadonászó gyerekek révén. A szaxofonos talán tudta.
Az első blikkre világos, hogy a gyerekeknek az öt elemű videón (8×5 képkivágás) az égvilágon semmi baja nincs. Játszanak, pontosan olyan mozdulatokkal és lelkesedéssel, mint bármelyik normális gyerek egy átlagos országban, kivéve, hogy egy direkt erre a célra készült házban és körülötte történik minden, melynek makettje oldalt kivilágítva áll. Babaház eltolt arányokkal. A 4–10 éves korú szereplők felszabadultan vesznek részt a mókában, és mutatják magukat a kamerának. Például, hogy milyen dalt és táncot tanultak az iskolában, és milyen ügyesen utánozzák az akciófilmek karaktereinek mozdulatait. Az egyik kisfiú éppenséggel megunja a széken állást, és lemászik, mások nevetgélve játszanak egy kő-papír-ollóhoz hasonló játékot az asztal alatt, valószínűleg mondták nekik, hogy játsszatok valamit, és kiválóan feltalálták magukat.
Laosz persze nem „átlagos” ország, több mint harminc éve lezárult polgárháborúja után szocialista apparátus, buddhizmus és szegénység jellemzi. A saját televíziócsatornákon, és egyéb ázsiai országok adásaiból, amelyeket óriási parabolaantennákkal fognak be a háztartások, nagy mennyiségű, kontrollálatlan erőszak áramlik lakosaihoz, ami a fröccsöntött kínai játékfegyverekkel kiegészítve az ottani gyerekek mindennapjainak része. A szereplők számára a kamera viszont a sokkal nagyobb beleélés lehetőségét biztosítja.
Ha csak a Család fotósorozatot nézzük, jogos az azonnali asszociáció a háborúra, amelyben a gyerekek legjobb barátja és védelmezője, alvós macija a fegyver. A katonai zubbonyok látványára a totalitárius diktatúrák uniformizált, besorozott, mozgósítható lakosságának képe ötlik fel, a gondosan beállított „osztályképek” a szocialista országok ikonjai. A gyerekek életének olyan normális elemei, mint a délutáni alvás, keveredve a kvázi-brutalitással ellentmondásos szcenáriókat eredményeznek. A lelőtt emberekként szanaszét heverő, édesen alvó gyerekek, az arcukon pásztázó piros lézer fenyegetése, a kivégzősdi, vagy csukott szemű menetelésük azonban sokkal inkább az élet értékére, vagy általános törvényszerűségeire utal, mint pusztán az erőszakra.
Így tehát: meghalni születtünk, a halál mindennapos; a háború csak díszlet, a háború játék; az egyenruha csak jelmez, mégis mind egyformák vagyunk benne, vagy nélküle; a szent fák lassú ideje, a vízesések és a hegyek mindeközben változatlanok. Az alkotás legfölső rétege persze átalakulhat gyerekkatonaság-ellenes üzenetté, mint ahogy emberi jogi kampányfilm is lett belőle, de az elmélyülés (az örök undergroundban) ennél sokkal többet is kínál; nem történik semmi, a happy end üresség, a fegyverégetés (ikonográfiában: béke) valójában nem oszt, nem szoroz: a forgatás után a csalódott gyerekeknek kénytelenek voltak másik játékpuskákat venni.
A laoszi munka gonddal kidolgozott forgatókönyvéből látható, hogy Abramović nem az improvizáció híve. De nem kell megijedni, hogy most akkor nem vagyunk azonnali reagálásra kényszerítve, vagy amiért nem sérül meg senki (a levegő is elfogy, ha sokat kérdezősködünk), ez is Abramović, az üresség is róla szól, meg rólunk, meg az elvárásainkról, meg a berögződött sztereotípiáinkról.
„Ilyen csuda spiné nem volt még a környéken” – a tiszteletére lejtsünk egy rumbát, fogunk közé vegyünk rózsaszálat (így majd könnyebb lesz helyesen kiejteni a nevét), és meditáljunk a Mélyben.