A hazai múzeumügy nagy veteránját, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatóját, Bereczky Lorándot  februárban egy frissen kinevezett, fiatal szakállamtitkár követte az intézmény élén. A legrangosabb hazai képzőművészeti anyagot őrző Nemzeti Galéria – 28 éve regnáló – volt-igazgatója interjút adott Dömötör Áginak. Az [origo] portálon megjelent, megdöbbentő beszélgetésben Bereczky Loránd vallott pályájáról és munkásságáról, kiállt a szebb napokat látott Galéria mellett, dicsérte a magyar szocreál művészeket, semmisnek nevezi az aczéli tiltás intézményét és persze hitet tett a magyar muzeológia rettegett démona, a széles közönséget vonzó látványkiállítás ellen.

Rövid ízelítő az interjúból:

„ – Nem szabad a vetkőző celebekkel versenyezni csak azért, hogy a közönséget idehozzuk. De nagyon fontos, hogy milyen feltételeket kapunk. Mondok egy konkrét példát magának, Magyarországon 16 kiemelt múzeum összesen tizenvalahány milliárd forintot kap évente, a közmédiumoknak pedig 52 milliárdot fizetnek a költségvetésből. A turizmus régen az egyik húzóágazat volt, most a terrorizmus miatt csökken a vonzereje, s ez érinti a múzeumokat is.

– Ezt nem értem, hiszen a múzeumok felvirágzását, amit múzeumi boomnak is szokás nevezni, nagy részben a kulturális turizmus segítette, motiválta.

– Tudja, mikor volt nálunk múzeumi boom? A nyolcvanas években. Ez egy rémálom, hogy múzeumi boomról beszélnek.

– Nemzetközi szinten értettem.

– Ez csak az evvel foglalkozó emberek vágyának kivetítése. A turizmus hozta magával ezt az új jelszót, hogy látogatóbarát múzeum. Ez mindig nyomta az orromat. Hát verték eddig a látogatókat?

(…)

– A Szépművészeti Múzeum igazgatója, Baán László sokszor beszélt arról, hogy a Szépművészetit és a Nemzeti Galériát össze kéne vonni. Ön mit gondol erről a tervéről?

– Nem szerencsés ötlet. Vissza lehet vinni az anyagot oda? Lacinak van egy érve, amit nem lehet kiverni a fejéből. Azt mondja, nemzetközi relációban majd a Szépművészeti Múzeum felhozza a Galériát. De hát ez fordítva van. Olyan mindenhol van, ami a Szépművészetiben van, sőt különbek is. A Szépművészeti anyaga gyakorlatilag kiegészít, de nem versenyez. Mi viszont egyediek vagyunk. A nemzetközi forgalmunk sokkal nagyobb.

(…)

– Ha elképzelek egy olyan kiállítást, aminek az a címe, hogy Kultúra-ellenkultúra vagy akár az, hogy Három T, akkor azt a kiállítást ön szerint melyik múzeum lenne hivatott megcsinálni?

– Én nem tudom, mi az az ellenkultúra. Azt értem, mi az a három T, működését a gyakorlatban is láttam. De ez elég nagy fiaskó volna. Elég nehezen találnánk olyan művet, amelyik a harmadik T-be tartozott. A legenda tényleg nagy, de nem volt olyan sok tiltás, mint ahogy hírlik. A képzőművészetben ez nem működött egyszerűen, az irodalomtól inkább félt a politika. Ha arra akar kilyukadni, hogy fel kellene dolgozni már a kortárs művészet ügyét, akkor egyetértek, rendkívül fontos lenne. Úgy értem, hogy kortárs, hogy 1945 utánit. Érdekes dolog lenne. Gondoljon bele, kettészakadt a világ, egyik oldalon piaci eszközökkel, másikon meg ideológiai eszközökkel akarták a művészet és a közönség találkozását befolyásolni. Elég rosszul sikerült mindkét helyen, az eredmény ugyanaz: ott is, itt is szakadék tátong a modern művészet és a közönség között.

– A hetvenes évek elején ön is részt vett a hazai neoavantgárd művészeti csoportosulás balatonboglári kápolnatárlatainak felszámolásában, mint a párt képzőművészeti megbízottja.

– Ez így nem igaz, sosem voltam megbízott, alkalmazottként dolgoztam. A kezdetben kultúrpolitikai ügyként kezelt ügyet egyik pillanatról a másikra belügyminisztériumi üggyé változtatták. Nekem arra volt jó ez az eset, hogy megtanultam, a politika mit csinál. Tanuló voltam akkor, 28 éves. Nem akartak kulturális-politikai skandalumot, átterelték belügyi vonalra. Pillanatok alatt be lehetett zárni.”

A teljes interjút elolvashatja: itt