A Műcsarnok a szomszédos
országok friss tehetségeként hívta meg Slaven Toljt az Ernst Múzeumba, hogy még
az igazi nemzetközi karrier előtt bemutatkozhasson nálunk is. Ugyanis a
konceptuális balkáni művész kezd népszerű lenni az európai kortárs
központokban. Pedig nem nevezhető túl naprakésznek – igazából a hetvenes évek
összetéveszthetetlen lehelete árad minden munkájából.
Talált anyagokból dolgozik, minimális utómunkával. Van, hogy
újrajátszik egy klasszikus koncept art fotóalkotást, amit egy horvát
avantgardista, Vlado Martek állított ki még a hetvenes évek végén az egyik
Velencei Biennálén. Slaven Tolj a San Marco téren lencsevégre kapott
Martek-féle lányhoz hasonlóan filmre vett egy szórólapot osztó hoszteszlányt
Dubrovnik óvárosában, felfrissítve a harminc évvel korábbi projektet. Máskor
egy olasz művész helyében fotózta le magát, aki a hetvenes években egy
hintalovon ülve meztelenül olvasott fel a Don Quijotból. Ebből is látszik: Tolj
nem az örökké változó trendek, hanem a kétségbeejtő megrögzöttség művésze.
Nemcsak szellemi eszmélésének avantgárd szubkultúrájához maradt mindmáig
hűséges, hanem szülővárosához, Dubrovnikhoz is. Márpedig dalmáciai lakósként
nem kerülhette ki a délszláv háborút – ami alkotásainak másik fő karakterjegyévé,
sőt, tulajdonképpen egyetlen valódi utalási pontjává vált. A látogatót fogadó
kiprintelt csillárfotó és a mellé társított olvasólámpa – ha hinni lehet a
magyarázó füzetkének – a kilencvenes évek elejét idézi meg, amikor a Szent
Ignác templomban leszerelték a hatalmas barokk csillárokat félve a
belövésektől. Minimalista ready-made, amit helyspecifikusnak szoktak nevezni,
pedig valójában szövegspecifikus. A mellélelt magyarázattal bárhol működőképes.
Tolj más felvételei is hasonlóan értelmezhetők, például a Dubrovnik olaszos ízű
főterét ábrázoló fekete-fehér fotói, amiken a fallabdázó gyerekek voltak
kénytelenek félbehagyni játékukat a háború miatt. Az oszlopfő akantuszlevelei
közé szorult labda nem túl megrázó metafora, a kopott széksorok felett üresen
kattogó régi vetítőgép installációja viszont annál inkább. Mint a
kísérőszövegből megtudhatjuk, Tolj az üres vászonnal kedvelt mozijára utal,
amit a háborús helyzet miatt nem látogathatott. A horvát művész radikálisan
nyitva hagyja az értelmezés lehetőségeit, még a kis füzetkével sem könnyű
eligazodni művei között. Egyik videómunkáján például a nemzeti himnusz
dallamára szalutál különféle módokon, míg egy másik kisfilmjén méretes
szarvasagancsot próbál darabokra törni a fehér falon. A hatalmas trófeának csak
a csúcsai sérülnek meg, de kibírt már ennél többet is: Slaven Tolj nagyapja a
Mussolininek szánt ajándékok közül emelte el annak idején. Hogy miért, az nem
derül ki, a művész nem fáraszt minket ideológiai konstrukciókkal. Nem alakítja,
inkább passzívan megéli a történelmet. Egyik videójában whisky-vodka koktéllal
issza le magát ájulásig. A nyilvános performance végén az eszméletét vesztett
művészt kórházban ápolták napokig, pedig ő csak a Kelet és a Nyugat globalizált
találkozására akarta felhívni a figyelmet. Balkáni szilajság, low tech
installációk, ösztövér metaforák és a hetvenes évek digitális újrajátszása.
Ernst Múzeum
2009. február 21.–2009. március 29.