A művészek nem értenek a közgazdaságtanhoz. Ha foglalkoznak is vele,
jobbára ködös társadalomfilozófiai esszék és párizsi filoszok egyetemi
sikerkönyvein keresztül teszik. Ráadásul a kortárs képzőművészek a
kicsiben gondolkodás megszállottjai, nem a nagy elbeszélés vagy a nagy
összefüggés érdekli őket, hanem mikroszkopikus méretű mozzanatok. Az
olyan társadalmi minijelenségek, amikre lecsaphatnak, és amit – mint
oknyomozó újságíró az egzotikus riportot – saját névjegyként
lobogtathatnak. Hogy íme, megtaláltam, én dolgoztam fel elsőként – egy
kiállítóteremben – például az isztriai bányászköztársaság
politikatörténeti témáját, én meg elsőként filmeztem le a félbemaradt,
szellemvárosként ásítozó grúziai lakótelepet, én pedig elsőként
készítettem pszeudo útikalauzt a Nagy-Britanniába feketén érkező román
vendégmunkások számára!
A Műcsarnok harminc, zömében közép- és kelet-európai kortárs művész (illetve alkotói kollektíva) részvételével járja körül a posztszocialista gazdaság sanyarú helyzetét A pult mögött címmel. Nem csalódunk, nincs benne se padlizsán színű öltöny, se törvénytelen rablóprivatizáció, se Soros-pénzekkel kistafírozott művészeti központ. Viszont jönnek az intelligensen politizáló kortárs színtér kedvenc témái: a migráció horrorja, a multinacionális cégek túlkapásai, a szocialista tárgykultúra iránt érzett enyhén büdös nosztalgia és a szovjet utópiák csonka torzói.
Az alaphelyzetet a román sztárkarikaturista Dan Perjovschi falra skiccelt rajzocskája mondja el. „Sok közös van bennünk” (így az angol felirat) – a nyugati figura hátából egy hitelkártya áll ki, a keletiéből meg egy sarló-kalapács. Tényleg, kis híján azonos a helyzet, bár a piacgazdaság haszonélvezője közben vigyorog, igaz, meglehetősen kényszeredetten. A kötelező tőkedöntő köröket ez a kiállítás is megfutja – mint manapság a Műcsarnok és a Ludwig összes konceptuális megatárlata. Van magnószalagok segítségével visszakívánt földosztó installáció, új piktogramokból összeállított forradalmi hieroglifa-tapéta, sőt, egy kedves tóparti festmény fölött még a vágyakozó felirat is feltűnik: „majd, egy napon, a kapitalizmus többé már nem volt vonzó”.
De ez nem a kritikai képzőművészet nagy mustrája. Sokkal több mű indul el a szocialista vizuális félmúlt feldolgozása felé. Tétován, bizonytalanul, nem tudva egymástól elválasztani a nosztalgiát és a méla undort. Keserue Zsolt építkezési hulladék közepén installált riportfilmje a panelházakat csinosítgató lakók emberi küzdelméről szól, a német REINIGUNGSGESELLSCHAFT-csoport egy cserépre festett szocreál muráliát hozott magával, Olga Chernysheva pedig – az orosz lélek minden melankóliájával eltelve – végigsétál egy időutazással is felérő vonatszerelvényen. Az ilyen gesztusoktól a kiállítás megtelik keserűséggel, érzelmi feszültségekkel, nagyon erős aurát körítve a rideg gazdasági grafikonelemzésnek indult konceptuális tárlat köré.
A képzőművészek nem értenek a közgazdasághoz, de ha az újságírói témákba költészetet vegyítenek, verhetetlenek.
Műcsarnok
2010. június 18. – 2010. szeptember 19.