A Whitney Museum Real/Surreal című kiállítása a második abból a bemutató sorozatból, amely a kollekciónak új otthont adó, Renzo Piano által tervezett épületbe (Meatpacking District, Downtown) való költöztetése (2015) előtt mintegy leltározza az intézmény művészettörténeti szempontból rendkívüli fontosságú gyűjteményét.
A realitás, ha jobban megnézzük voltaképpen szürrealitás. Persze kevesen érzik szükségét a valóság alapos vizsgálatának. A gondolkodás elkerülése érdekében inkább megegyeznek egy közhelyszerű, dimenzióhiányos valóságban, hogy aztán megijedjenek, hisztérikusakká váljanak, visítozni, és jajgatni kezdjenek, amikor kiderül, hogy az életük, sorsuk nem fér bele a szűkre szabott keretekbe. Más megközelítésben: ahány ember, annyi realitás. Ami az egyiknek valóságosnak tűnik, azt a másik szürreálisnak látja. Az egyik kevesebbet vesz észre környezetéből, mint a másik. Például egyre kevesebb az olyan ember, aki a másikat, a többieket valóságosként érzékeli. Ijesztően sokan vannak, akik még saját magukat sem látják, nincs önképük, nem tudatosul bennük, hogy mit is tesznek éppen. Beszélnek, de nem tudják, hogy mi jön ki a szájukon. Erre mondta a Názáreti, hogy nem az mérgez, amit megeszel, hanem az, ami kijön belőled.
A világ szürrealitását a régi hinduk, egyiptomiak, perzsák, görögök, zsidók, talán még a rómaiak is viszonylag pontosan látták. Aztán ez a tudás, nem kis részben az intézményesült kereszténység erőszakos valóság-szűkítésének, az életnagyságúnál kisebb ember tenyésztése iránti beteges vonzódásának köszönhetően hosszú időre eltűnt Európából. Máshol, mint például Indiában, vagy Indonézia megmaradt hinduizmus inspirálta kultúráiban a tág világlátás képessége napjainkig él. Európában a 19. század vége előtt csak a középkor sötétségének oszladozása után született néhány művész, költő, festő, alkímista volt képes a világot nagyobbnak, tágabbnak, bonyolultabbnak, titokzatosabbnak érzékelni, mint amekkorának az egyház igyekezett az élet komplexitását, az emberek személyiségét zsugorítani.
A 19. század végén, a 20. század elején kezdett el tágulni a kollektív horizont. A tudományok, különösen a pszichológia gyors fejlődése és a távol-keletről beszivárgó tanítások sokakat ráébresztettek, hogy világunk, s benne az emberi lény messze nem olyan vulgárisan racionális működésű, mint ahogy ezt korábban hitték. A pszichológusok rájöttek, hogy a tudat alatt van egy jóval nagyobb, gomolygó erőkben, sötét energiákban gazdag lét-réteg, amely sokkal erősebben képes motiválni viselkedésünket, tetteinket, mint a tudat, az eszünk. Freud szükségesnek gondolta a tudat alatt örvénylő ösztönöket, vágyakat elfojtani. Kitagadott barátja, egykori munkatársa, Wilhelm Reich éppen ellenkező konklúzióra jutott: ő az ösztönök felszabadítása, a vágyak kiélése útján akarta felébreszteni az alvajárók millióit. Jung az álmokat, víziókat, a vallási élményt is a valóságunk fontos, sorsunkat meghatározó részének ítélte.
Az irodalomban, képző- és filmművészetben először jelentkező szürrealizmus az 1920-as években, elsősorban Párizsból kisugározva vált nemzetközi irányzattá. A második világháborút megelőző években lett igazán népszerű Amerikában, ahol nemcsak az elit, hanem a populáris kultúrára is igen nagy hatással volt. Természetesen az irányzatnak erős ellenzői is akadtak. Nem kevesen gondolták úgy, hogy a szürrealista festők nem a valóságot, hanem képzeletük termékeit festik – vagyis az ellenzők a képzelet birodalmát nem tartották a valóság részének. A szürrealizmussal párhuzamosan fejlődött az úgynevezett realizmus is, amely irányzat művelői tulajdonképpen csak azt tartották valóságnak, ami lefényképezhető.
A Whiney Museum kiállítása utazás a múltba. 1920 és 1950 között született, a realizmus kategóriájába sorolt művek szembesülnek az ugyanebben a periódusban keletkezett, szürrealistának ítélt munkákkal. Ugyanakkor nem versengésnek lehetünk tanúi, hanem a „realistának” tartott művészek több-kevesebb mértékű hasonulásával azokhoz, akik az élet nem lefényképezhető dimenzióit kutatták. Míg a realisták demonstratív módon elvetették például Mondrian és Picasso formai megoldásait, látásfilozófiáját, és a „valósághű” reprezentációs festészet sok évszázados hagyományait igyekeztek folytatni, a mindennapinak gondolt élmények közé néha tudatosulva, de legtöbbször nem szándékosan beszivárogtak az álmok, a képzelet játékai is.
Edward Hopper 1930-ban festett Early Sunday Morning (Vasárnap korareggel) című, napfényben fürdő üzletsort ábrázoló képe szinte fotografikus pontosságú, ugyanakkor az olasz varázsló, Giorgio de Chirico világát idéző mű fájó magányt és lappangó titkokat sugárzó hangulata szürrealista élményt ad.
George Tooker 1950-ben festett Subway (Metróállomás) című munkája éppen könyörtelen realizmusa miatt válik szürrealistává, rémálomszerűvé. Persze ezt a hatást a képbe rejtett dráma is erősíti. A kép előterébe helyezett, feszültnek látszó, talán terhességét óvó, vörös ruhás nő mögött gyanús külsejű, hosszú kabátos férfiak lappanganak. Valami készül, a tragédia bármikor bekövetkezhet.
Federico Castellon Dark Figure (Sötét alak) című, 1938-as képén egyértelmű az Amerikában is nagy szenzációt kiváltó Salvador Dalí hatása. Az eredeti Dalí művek persze a mester zsenialitása mellett tartalmazzák óriási műveltségét és gyakran blaszfémiába hajló humorát is, amely időtlen értékek Castellon munkáiból nyilvánvalóan hiányoznak.
Philip Evergood 1939-ben festette a Lily and the Sparrows (Lily és a verebek) című képét, amely számomra René Magritte kutatási eredményeinek nem túl jól átgondolt, nem igazán megemésztett átvételét tükrözi. Hiányzik belőle a belga művész taoista koánokra emlékeztető, lényegre koncentráló, ikonokat teremtő minimalizmusa. Philip Evergood képe inkább játékos illusztráció, mint élő, öntörvényű egész.
Paul Cadmus Fantasia on a Theme by Dr. S. (Fantázia Dr. S. témájára) című, 1946-os alkotása a pop art előfutára, igazi amerikai festmény. A művészre elsősorban nem az európai szürrealisták formai megoldásai hatottak, hanem a korabeli amerikai képeslapok, magazinok borítói. Az európai szürrealizmus nagyjaitól a szellemi szabadságot, a világ komplexitásának felidézéséhez szükséges vidám bátorságot vette át.
A kiállított 65 festmény, rajz, fotó és nyomat bizonyítja, hogy a szürrealizmus ahogy Európában, Amerikában is felszabadító erő volt. Még a hagyományos realizmus no-nonsense hozzáállását folytatni akaró művészeknek is energiákat adott. Valamilyen mértékben mindegyikük világlátását tágította. Megtanította őket érzelmi mélységeket, titokzatos hangulatokat kifejező szimbolikus hatalmat adni tárgyaknak és tereknek, meríteni a tudatalatti viharos óceánjából. A szürrealizmus hatásának tudható be, hogy az amerikai realista művészek egyre inkább kerülni kezdték a nyilvánvalót, az egyértelműt, egyre inkább megengedték maguknak a sokértelműséget, ambiguitást narratíváikban, szándékosan lehetőséget adva műveik szemlélőinek, hogy saját szubjektivitásukat belevetítsék a munkákba, s ezáltal a szemlélő és a művész képzelete összefonódhatott.