Az érzékelhető felosztása. Esztétika és politika című kötete
magyarországi kiadása kapcsán látogat hazánkba a híres francia kortárs
filozófus. Rancière a budapesti Francia Intézet meghívására a
Műcsarnokban tart előadást április 27-én, kedden 18 órakor. Bagi Zsolt
filozófus (PTE BTK, Filozófiai Intézet) rövid kötetbemutatóját követően
Peter Engelmann, a bécsi Passagen Verlag igazgatójának moderálásában
zajlik az est, amelynek keretében minden érdeklődőnek alkalma nyílik
beszélgetni, kérdéseket feltenni a szerzőnek. Minden, amit tudni akarsz
az esztétikáról, de sosem merted megkérdezni!
Jacques Rancière előadása
2010. április 27., kedd 18 óra
Műcsarnok kiállítótér, XI. terem (apszis)
Támogatók: Francia Intézet / Institut Français, Budapest; Osztrák Kulturális Fórum, Budapest

A rendezvény kétnyelvű (magyar-francia), szinkrontolmácsolást
biztosítanak!

Jacques Rancière-t (1940) korunk legfontosabb filozófusai közé sorolják, befolyása Ernesto Laclauéhoz, Jean-Luc Nancy-éhoz vagy Alan Badiou-éhoz mérhető. A Paris VIII egyetem nyugalmazott professzora, ahol 1969-tól 2000-ig tanított filozófiát. Művei emancipációs politikával, esztétikával, illetve politika és esztétika viszonyával foglalkoznak.

Rancière magyarul nemrég megjelent műve a kortárs művészetelmélet egyik inspiratív, forrásértékű szövege. A Le partage du sensible. Esthétique et politique gyakorlati eszközzé, afféle „művészetideológiává” lett a képzőművészeti gyakorlatban.

Rancière írásában a szociális tér elosztását és a közösség rekonfigurációját állítja a (politikai) művészet középpontjába. Művészet és politika kapcsolatáról kifejti, hogy a hatalmi és szociális struktúrák mindig esztétikai formát hoznak létre. Művében újragondolja e viszonyrendszert, kibontja az esztétikát annak modernizmustól megörökölt szűk kereteiből, leválasztja egymásról a mondhatóság és a láthatóság tereit.

_____________________________________________

Jacques Rancière: Esztétika és politika (Le partage du sensible Esthétique et politique.)

Az eredeti mű nem szokványos módon született:

Két fiatal filozófus, Muriel Combes és Bernard Aspe, akik az Alice c. folyóirat, annak is az „érezhető gyártása” című rovata számára kereste meg a szerzőt kérdéseivel. Ez a rovat olyan esztétikai eljárások iránt érdeklődik, mint a tapasztalat külső megjelenései, melyek az érzés új formáit éltetik és a politikai szubjektivitás új formáit gerjesztik. Ennek keretén belül kérdezték Rancière-t az érzékelhető megosztásának szentelt La Mésentente (A Meghasonlás) című korábbi könyve elemzéseinek következtetéseiről, a politika tétjéről, tehát a politika egyfajta esztétikájáról. Kérdéseiket, melyeket részben a művészet és az élet egybeolvadásának nagy teóriái és az ezzel kapcsolatos avantgárdista tapasztalatokra tett új reakciók szítottak fel, vezérlik a szövegeket, melyeket olvashatunk a könyvben. Rancière válaszainak kibontakoztatása az ő felvetéseik lehetőség szerinti kifejtése, ezúttal már Eric Hasan és Stéphanie Grégoire kérésére. De ez a különleges kérés egy sokkal általánosabb kontextusba ágyazódik be. A művészet válságára rámutató tanulmányok szaporodása vagy az értekezések általi végzetes lecsapolása, a látvány általánosítása vagy a kép halála eléggé azt jelzik, hogy ma az esztétika területe az, ahol a csata folyik, mely a közelmúltban a felszabadítás ígéreteire és a történelem ábrándjaira, majd kiábrándulásaira irányított. A háború utáni avantgárd művészeti mozgalomból származó helyzeti tanulmányok röppályája kétségtelenül a politika radikális kritikájává vált az 1960-as években, és mára felszívódott a kiábrándult/kijózanodott értekezések megszokásába, ami a létező rend „kritikai” dublőre.

Az eredetileg a párizsi La Fabrique kiadó gondozásában megjelent könyv az érzékelhető felosztását, illetve a politika és az esztétika között felállított összefüggéseit vizsgálja. Foglalkozik a művészet uralkodásáról és a modernitás fogalma iránti elerőtlenedő érdeklődésről; a mechanikai művészetekről és a névtelenek esztétikai és tudományos előléptetéséről. Ha mindebből arra a következtetésre jutnánk, hogy a történelem egy fikció, ismerteti ezen lehetséges fikciók formáit. Beszél a művészetről és a munkáról, keresi, hogy miben kivételesek, illetve miért nem azok a művészeti alkalmazások a többi módszerhez képest.

Jacques Rancière francia filozófus megfigyelése szerint a művészet rendszere, ahogyan azt Nyugaton értjük – a művészet Friedrich Schillerrel és a romantikusokkal kezdődő és máig érvényes „esztétikai rendszere” („the aesthetic regime of art”) – pontosan a művészet autonómiája (az instrumentális racionalitástól való távolságtartása) és heteronómiája (művészet és élet elegyítése) közötti konfúzión alapszik. Ennek a csomónak az átvágása – vagy figyelmen kívül hagyása konkrétabb művészeti célokat kutatva – némiképp a helyzet félreértése, hiszen az esztétikai, Rancière szerint az ellentmondásban való gondolkodás képessége: művészet és társadalmi változás viszonyának termékeny ellentmondásában, amelyet pontosan az a feszültség jellemez, amely a művészet autonómiájába vetett hit és az abbéli meggyőződés között feszül, hogy a művészetet elválaszthatatlan szálak kötik egy eljövendő jobb világ ígéretéhez. Rancière úgy gondolja, hogy az esztétikait nem szükséges feláldozni a társadalmi változás oltárán, mivel előbbi eleve magában hordozza az utóbbi ígéretét.

Rancière a szociális tér elosztását és a közösség rekonfigurációját állította a politikai művészet középpontjába. Többek között abban látja a művészet és a politika kapcsolatát, hogy a hatalmi és szociális struktúrák mindig egy esztétikai formát jelentenek. A művészek szerinte is fontos szerepet töltenek be szociális relációk kialakításában. A közösség Rancière által követelt újrafogalmazása, megalkotása ilyen értelemben esztétikai cselekmény. A kritikai művészeti gyakorlat különböző formáinak feladatát a bevett művészeti és társadalmi formák részletes felbontásában – disarticulation –, a kulturális rétegek feltárásában – dissedimentation –, és végül egy uralom-ellenes rendszer megalkotásában – constitution of a counter-hegemonial system – látja. A neoliberalizmus a hegemonikus rendszereket személytelen erők szükségszerű következményeiként értelmezi. Érvelése nem jobb- és baloldal között mozog, hanem jobb és rosszabb között, aláásva ezzel a politikai ellenfelek dinamikáját, s a morális feljelentés – moral denunciation – használhatatlan eszközét állítva helyébe. Mouffe nyomán az ellentétes politikai erők megszüntetését poszt-politikai állapotnak nevezi és a harcias nyilvános terek – agonistic public space – képét helyezi szembe vele. Annak érdekében, hogy a szubjektum szembe tudjon szállni ezzel a bénító uralommal, meg kell fogalmaznia önmagát. A kultúra (nyilvánossága) ebben játszik központi szerepet, hiszen a kultúra mindig az identitás felépítése köré szerveződik. A kritikai politikai gyakorlat elsőrendű feladata tehát az identitás-építés elősegítése.

Jacques Rancière Esztétika és politika című munkájában leválasztja egymásról a mondhatóság és láthatóság terét, éppen azzal érvelve, hogy ez utóbbi sok esetben tágabb mezőt ölel fel, hiszen olyan jelenségeket is lefed – konkrétan például a pornóipart -, amely nem feltétlenül tartozik a mondhatóság körébe. Másrészt azt is szem előtt kell tartanunk Rancière szerint, hogy a modernitásban már nem létezik a korábbi történelmi periódusokra jellemző konszenzus afelől, hogy mi az, ami mondható és mi nem; – mivel ma már gyakorlatilag szinte bármi kanonizálódhat, kitolódtak a mondhatóság határai. Ugyanez elmondható a láthatóságról is, s nyilvánvalóan mindez az irodalomban, filmben is érzékelhető; – az említett dichotómia azonban továbbra is fennáll, éppen ezért érdekes, hogy milyen pontokon tér el egymástól e két médium és ez milyen jelentésbeli eltolódásokat eredményez, beteljesítik-e médiumspecifikus elvárásainkat?

Recenzió a megjelent kötetről: http://tranzit.blog.hu/2009/09/10/politika_es_esztetika_jacques_ranci_re_az_erzekelheto_felosztasa_cimu_konyverol

Jacques Rancière: Az emancipált néző (Erhardt Miklós fordítása): http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=687