Cuthbert Slags New York-i barátom, a tibeti hagyományok tudós ismerője megajándékozott a Dalai Láma beszédeinek DVD lemezekre rendezett gyűjteményével. „Nem az a fontos, hogy miben hiszünk, hanem az, hogy higgyünk valamiben”, mondja a láma a globális éjszakában. Az örökérvényű tanítást az amerikai festő, Arshile Gorky tragikus élete példázza.
Monomániáink mentenek meg bennünket. Meg kell őrülnünk ahhoz, hogy túléljük ezt a világot. Aki erre nem képes, vagy nem hajlandó, az – legyen bármennyire sikeres, gazdag, boldog családi életet élő, vagy mind a három egyszerre – előbb-utóbb összeomlik, maga alá temeti az élet mocskos, véres úthengere. „Amikor valami elkészül, befejeződik, az annyit jelent, hogy halott, nem? Én az örökkévalóságban hiszek. Soha sem fejezem be a képeimet, csak abbahagyom rajtuk a munkát egy időre. Szeretek festeni, mert sohasem látom elkészültnek a műveimet. Néha festek egy képet, aztán fölé, ugyanarra a vászonra egy másikat. Néha tizenöt, húsz festményen dolgozom egyszerre. Azért teszem ezt, mert olyan gyakran szeretem változtatni a véleményemet, amilyen gyakran csak lehetséges. Újra és újra el kell kezdeni festeni, de semmit sem szabad befejezni.” Archile Gorky, akinek munkásságát a szürrealizmust az absztrakt expresszionizmussal összekötő hídnak tartják, 1947-ben beszélt így művészetéről. Gorky monomániája a nagybetűs Művészet volt. Vallásként gyakorolta, mindennél, még a családjánál is fontosabb volt számára. A Vostanik Manoog Adoyan néven, 1904-ben, az egykori Örményországban, a ma Törökországhoz tartozó Khorgom faluban született művésznek igazán szüksége volt a monomániára. Idilli gyermekkorának, amelyről később sokat írt és beszélt, az első modernkori, szisztematikus népirtás vetett véget. Az első világháború idején Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetséges török kormány elhatározta, hogy kiirtja a Törökországban, és a török határok közelében, más országokban élő, keresztény vallású örményeket. A hadsereget vetették be a fegyvertelen polgárok ellen. A katonák brutális kegyetlenséggel gyilkolták le egész falvak, városok lakosságát, a férfiakkal együtt a nőket, időseket, betegeket, gyermekeket is. Legtöbbször golyót sem pazaroltak rájuk, csak beterelték az embereket a templomokba, és rájuk gyújtották az épületet. A fogságba esetteket étlen-szomjan masíroztatták a sivatagban, míg a menet utolsó tagja is elpusztult. Elsőként a világon, a bolsevista Oroszországot és a náci Németországot megelőzve, haláltáborokat hoztak létre, amelyeket csak néhányan éltek túl. Rövid idő alatt közel egymillió örményt mészároltak le. Arshile Gorky 11 éves volt, amikor a népirtás elkezdődött. Apja, a török hadsereg által körülzárt faluban hagyva a családot, Amerikába emigrált, hogy ott teremtsen számukra biztonságot. A gyermek Gorky részt vett negyven napig ostromolt faluja védelmében, majd, amikor a helyzet kilátástalanná vált, anyjával és három nővérével, az ostromgyűrűn át az orosz ellenőrzés alatt álló területre szökött. Anyja a karjaiban halt éhen Jerevánban. Hat év elképzelhetetlen nyomorgás után, 1920-ban sikerült Amerikába jutnia. Az Újvilágban vette fel a nevet, amellyel újabb, súlyos nyomorban töltött évtized után ismertté vált. Meg akart szabadulni a múltjától. Nemcsak a nevét változtatta meg, de ifjúságának történetét is megváltoztatta. Szinte minden későbbi interjújában más születési dátumot mondott. Még örmény származását is letagadta, orosznak mondta magát. Egy ideig azt hirdette, hogy az orosz író, Lenin és Sztálin barátja, Makszim Gorkij unokatestvére. Nem zavarta a tény, hogy az orosz író valódi neve Alekszander Pjeskov volt. Gyakran hazudta, hogy Kandinszkij tanította festeni, és vele állított ki Párizsban. Festészetét sokan a gyermekkorában átélt rémségek lecsapódásának tekintik. Anyja elvesztésének fájdalmát egész életében érezte. A művész és anyja című, híres festménysorozatának alapja az egyetlen megmaradt, anyjáról készült gyűrött, megfakult fénykép, amelyen gyermekként anyja mellett áll.
1922-ben Gorky beiratkozott a bostoni New Scholl of Design-ba. Rongyosan, éhesen, egy otthonkereső szenvedélyességével vetette magát a művészettörténet tanulmányozásába. Iskolatársai visszaemlékezései szerint gyakran elájult az éhségtől az órák alatt. Kora hajnaltól iskolakezdésig mindenféle, nagy fizikai megterheléssel járó segédmunkákat végzett, és az iskolai órák után ugyancsak dolgozni ment. Istenként tisztelte és hangyaszorgalommal másolta a híres festőket. Először az impresszionizmus fogta meg. Nála jobban senki sem tudott Cézanne, Monet, vagy Matisse stílusában festeni. Később a kubizmussal kísérletezett. Az egyszerű, lágy vonalvezetést Ingres-től tanulta, figuráinak pózait az egyiptomi temetési művészettől, formai megoldásait és színeit Picasso-tól. Léger, Miró és André Masson stílusát is fenomenális, a szakértőket is megtévesztő érzékenységgel és mesterségbeli tudással utánozta. Nemcsak az általuk használt festékek receptjeit szerezte meg, de kinyomozta azt is, hogy milyen ecseteket használtak. A mások műveinek imitációjával töltött évek alatt mindent megtanult a festő mesterségről, amit megtanulni egyáltalán érdemes. Újraélte, végigszenvedte a modern művészet teljes evolúcióját. Utánzással jutott el a szürrealizmusig is. Bár talán minden idők legnagyobb másoló művésze volt, műveinek ereje elfeledteti, hogy kölcsönzött megoldásokkal, stílusjegyekkel dolgozott. A művészi megoldásokat, stílusjegyeket arra használta, hogy elmondja segítségükkel saját, valódi életének hiteles történetét. Nem akart az általa nagyra becsült és precízen lemásolt művésszé válni. Éppen ellenkezőleg: mások tollaiba öltözötten próbált önmaga lenni. Sziszifuszi feladat, de megbirkózott vele. Tanulóévei jóval tovább tartottak, mint az őket követő felnőtt kora. Voltaképpen egész rövid életében tanult.
A szürrealizmust ugyanolyan alapossággal és alázattal tanulmányozta, mint a korábbi művészeti irányzatokat. Miután mesterfokon elsajátította a jellegzetességeket, a saját hasonlatosságára formálta a tanultakat. A szürrealizmustól, a fegyelemben töltött évtizedek után spontenaitást és könnyedséget tanult, azt, hogy miképpen áradhatnak a művészet és az érzelmek egymással összefonódva, együtt. A korai 1940-es években festett szürrealista képein érződik először, hogy örömmel, megnyugodva festette őket. Az 1930-as évek végén kezdett ismert művésszé válni, de a hátralévő idejében is súlyos anyagi nehézségek közepette dolgozott, csak barátai segítségével tudta fedezni szerzetesi egyszerűségű életének szerény költségeit. Az 1940-es évek elején úgy tűnt, hogy végre sínen van, 1941-ben megnősült. 1943-ban gyermeke született. Egyre gyakrabban vásárolták képeit. Megengedhette magának, hogy időnként kiránduljon. Gyermekkorának tájait kereste az amerikai erdőkben, hegyek között. A kirándulások csodálatos absztrakt tájképek festésére ihlették. Ezek az absztrakt expresszionizmus nagyon amerikai irányzatának első képei. Aztán szédítő gyorsasággal kezdett szétesni az élete. Műterme 1946-ban leégett, életműve nagy része megsemmisült a tűzben. Néhány hónappal később végbélrákkal operálták. A műtét sebei lassan gyógyultak. Az állandó fájdalom miatt depressziós lett. 1947-ben elhagyta a felesége. 1948-ban autóbaleset következtében csigolyatörést szenvedett, nem tudta többé a jobb karját használni. Sikertelenül próbált bal kézzel festeni. Nem menekülhetet már monomániájába, a művészetbe a sorscsapások elől. Állandósult rosszkedve miatt barátai is kerülni kezdték. 1948. július 21-én, 44 éves korában felakasztotta magát. A huszadik század művészetének számomra legszebbnek tűnő, nekem legtöbbet mondó festményei maradtak utána.
A Philadelphia Museum of Art Arshile Gorky: A Retrospective című életműkiállítása kronológiába rendezve mutatja a művész munkásságát, szükségképpen aránytalanságot eredményezve. A két évtizednyi tanuló periódus művei túlsúlyban vannak az utolsó évek, érett műveivel szemben. A csodálatos utolsó képek, mint például a Virágos malom vize (Water of the Flowery Mill), a narkotizált álomképnek tűnő Puha éjszaka (Soft Night), vagy az égett húsra, a törökök által elégetett örmények sorsára emlékeztető Agónia (Agony) jelentősége a szükségesnél jóval kevésbé hangsúlyozott, míg a korábbi művek, pusztán számbeli többségük miatt túlságosan kiemelődnek. Ezzel az aránytalansággal együtt ez talán az év legfontosabb amerikai kiállítása, amely 2010-ben a londoni Tate Modern múzeumban, majd a Los Angeles-i Museum of Contemporary Art-ban is megtekinthető lesz. Remélhetjük, hogy a huszadik század egyik legfontosabb amerikai művészének életművét a nem túl távoli jövőben megtekinthetjük Magyarországon is?