Meret Oppenheim szavait «A szabadságot mi nem kapjuk, nekünk kell azt megszerezni!» – választotta mottójául az Espace de l’Art Concret legújabb kiállítása, amely a gyűjteményben szereplő női művészek alkotásait mutatja be.
Hogy a gazdag gyűjtemény valamennyi darabja közönség elé kerülhessen, a múzeum időről időre cseréli állandó kiállításának anyagát, és hol fontosabb művészettörténeti kérdések köré építve, hol pedig tematikus csoportosításban tárja azokat látogatók elé. Ezúttal – a már november óta látható – Németországban alapított Zero-csoport régi és új tagjainak munkáival párhuzamosan, az Espace de l’Art Concret három termet a huszadik század és napjaink kiemelkedő női alkotóművészeinek szentel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rávilágítson a nők még ma is gyakran kétségbe vont szerepére a képzőművészetben,
Akárcsak a többi, jól ismert alkotása, Meret Oppenheim (1913–1985) átlátszó dobozba zárt művirág-zabpehely tárgya, az 1969-ben készített Blue May Ode is a teljes művészi szabadság és a játékosság szellemében készült. Oppenheim, a szürrealisták kiállításán bemutatott, szörmével bevont csészéjével már 1936-ban felhívta magára a figyelmet, mégis hosszú évekbe tellett, amíg sikerült kiharcolnia megérdemelt helyét a kortárs képzőművészetben. Nem volt könnyebb az elismeréshez vezető út Aurélie Nemours (1910–2005) számára sem, aki az igazi sikert csak élete alkonyán ismerhette meg. A kiállításon egy azonos téma variációit feldolgozó, minimálisra redukált eszközökkel készült fekete-fehér «Rythme du millimètre»-sorozatával találkozunk. Sonia Delaunay-nek (1885-1979), annak ellenére, hogy legalább annyira tehetséges és újító művész volt, mint férje, Robert Delaunay, ugyancsak sokat kellett küzdenie ahhoz, hogy férje árnyékából kikerüljön és elismerjék a huszadik század képző -és iparművészetben játszott, meghatározó jelentőségű szerepét. Tőle egy tíz darabból álló, fényérzékeny felületre létrehozott fotótípia-sorozatot láthatunk 1925-ből. Az olasz Dadamaino (1935–2004) munkáin Lucio Fontana hatása érződik. Egyes képein az alapfelületet különböző átmérőjű lyukakkal perforálta, és ezek látni engedik a falat, máskor pedig teljesen átlátszó, egymásra helyezett filmrétegeket lyuggatott ki. Ugyancsak az átlátszóság problémája foglalkoztatja a fiatalabb generációhoz tartozó Cécile Bartot (1958) is, aki az egészen vékony, áttetsző vászonra különböző vastagságú rétegben kefével viszi fel festéket. Ezeket, a Peintures/écrans-nak (Festmény/filmvászon) nevezett képeket, amelyek a rájuk vetődő fény és a néző pozicíójának függvényében más és más eredményt mutatnak, keretre feszíti vagy közvetlenül a falra ragasztja fel.
Mindezek mellett, látva többek között még az amerikai Shirley Jaffe (1923) expresszionizmustól érintett, geometrikus elemekből építkező festményét, a szintén amerikai Marcia Hafif (1929) monokróm emailját, az art nouveau-n nevelkedett, majd a geometrikus absztrakt hatása alá került Elieen Gray (1878–1976) kéziszövésű szőnyegét, a német Elisabeth Vary szobor-festményét és Anne-Marie Jugnet (1958) neonfény-installációját, levonható a következtetés, hogy a nők, akárcsak az élet más területén, az alkotómunkában is a férfiakéhoz hasonló értékű teljesítményre képesek – állítja a kiállításról beszámoló nőtárs: Cserba Júlia
Aux femmes artistes
Espace de l’Art Concret – Donation Albers-Honegger
Château de Mouans
Belépődíj: 3 euró, egyéni mùzeumvezetéssel 5 euró.