Nincs okunk többé arra, hogy további rőzsekötegekkel tápláljuk az
összeesküvés-elméletek lángját, melyeket a kirekesztő és köldöknéző
kortárs művészeti provokációk szítottak föl bennünk! A Stúdió Galériát a Képzőművészeti Egyetem nem hivatalos
kiterjesztésének tekintjük, így az jogosan csak egyfajta
félnyilvánosság jegyében üzemel, azaz inkább a kollégák egymás közti
párbeszédén van a hangsúly, a külvilág felé sugárzott bemutatás
funkciója helyett.
Az új kiállítás koncepciójának megfogalmazása a helyben osztott A/4-eseken is már jelzi, hogy a szöveg a következő Műértőben meg fog jelenni, így inkább a frissen lenyomott kilincs után föltáruló látványt írom csak le. Geg szintjén az az első benyomásunk, hogy jaj, ezek a szegény bénák még a megnyitó utánra sem készültek el. De a geg természetesen dupla fenekű! A szállításokat követő kiállításrendezési munka itt nem követte a szállításokat. Azaz becsomagolt munkák vannak – igaz, elég esztétikusan és a biztonsági szempontokat különösképpen szem előtt tartva – a galéria falainak döntve. Vörös ragasztószalag jelzi a padlón: a becsomagolt kiállítást mi inkább ne kezdjük el magunk kicsomagolni. Jó, rendben, de akkor mire föl a csali, hogy most az új tagok bemutatkozó kiállítása volna mindez? A kurátorok Tantalosz szerepét osztották a gyanútlan érdeklődőre, csak azért, mert ilyet mások még nem mertek csinálni? Annyira gyengék az új tagok, hogy műveiket titkolni kell? A Stúdió Galériában – kívülről nézve – a kurátor végtelenül pimasz és ellenszenves hatalmi visszaélése történt mindössze, melynek értelmében az összes, kiállításra beadott mű megszűnt, totálisan alárendelődött az Egy Műalkotásként tételezett Kiállítás Ötletének. Más kárára könnyű provokatívnak lenni…
A becsomagolt kiállítás persze nem maradhatott ennyiben – ekkora lustaságot nincs művészettörténész, aki kimagyarázzon! Azaz a becsomagoltság-installáció mellett még egy másik (kurátori) mű alkotja a kiállítást: egy videomunka. Ezen fut a játékba belemenő művészek alkotásának kicsomagolása és néhány, többnyire igencsak suta és önkényesen félbeszakított mondata. A műveket csak ekkor, elkerülhetetlenül romlott minőségben láthatjuk. Mindössze egy és negyed óra a videó, nagyon érzéki, ahogyan az azonos helyszínen rögzített forgalom zaja az éppen aktuális forgalmi zajjal versenyez. A kínos helyzetet tetézi, hogy a reality-tévéből vagy éppen a konyha-showkból ismert szituáció bevitele a kiállítás-rendezésébe kibuktatja a másik, Egyetemre kísértetiesen emlékeztető vonását az egész ügynek: a rutintalan és motyogó művész nevetségessé válik. Tehát az új tagok demokratikusabb, a befogadás aktivitását hagyományosan elváró bemutatkozása föláldoztatik egy erőltetett, csak az újdonság hajhászásaként értelmezhető gesztusért. De nem szabad mindezt így, ennyire ellenségesen fölfogni! Első gondolatunk a „nemkiállításról” az volt, hogy becsapatottságunkat megúszhattuk volna, ha a videó onlájn elérhető. (Ez állítólag a zárás után megvalósul, ami valóban jót tesz a kamerától nem frászoló művészeknek, a komplett idiótákon pedig röhöghetünk itthonról is.) Ettől függetlenül érezték a kurátorok, hogy ez így összességében még mindig harmatgyenge, ezért kicsomagoló napokat találtak ki, amikor is élőben újra eljátsszák a művészek azt, amit a kamerának már elvileg egyszer eljátszottak. Ez közösségépítésként teljesen elfogadható. Sőt, mivel gyakorlatilag ilyen eszmecserére jóformán nincs intézményi keret, ezért remélhetőleg a hasonló, önprezentációs készséget fejlesztő és a személyes találkozás erejét kiaknázó rendezvényből egyre több lesz!
Stúdió Galéria
2010. január 26. – 2010. február 20.