Még a rutinos kiállításnéző is elbizonytalanodik, amikor a sötét termekben, hanggal vagy anélkül, sokszor mozdulatlannak tűnő, fényből készült alkotásokkal találkozik a Grand Palais kiállítótermeiben.

Bill Viola videóművészete úgy viszonyul a hagyományos képzőművészethez, mint a mozgófilm a diaképhez. Sok alkotása a reneszánsz művészek – Giotto, Caravaggio vagy éppen Bosch – letisztult, belső fényt sugárzó és áhitatot tükröző kompozícióinak hasonlóan esztétikus parafrázisa, az azonnal felismerhető. Ennek ellenére, az 1951-ben New York-ban született Viola videói sokkal összetettebbek annál, mintsem hogy csak egyszerű látványként érzékeljük és értékeljük őket – sokkal kevésbé a gyönyörködtetés, mint inkább a saját létünk megértése érdekében születtek, filozófiai kérdésekről, létértelmező művekről van szó.

Bill Viola: Going Forth By Day (részlet) 2002,  (Az első fény)  (5. egység) 

Öt párhuzamosan vetített, hangos video-installáció, 36 perc, előadók: Weba Garretson, John Hay
Pinault  Gyűjtemény, Fotó: Kira Perov

Nem árt tudni életrajzi adalékokat sem: a művész gyerekkorában egy csónakból a vízbe esett, és csaknem megfulladt. A víz alatti lebegés, a létezés és a halál közötti vékony határvonal érzékelése, az elmosódó, de mégis könnyed hullámvonalakban vibráló fények, a víz hangjának álomszerű susogása furcsa módon nem félelmet és riadalmat, hanem a testi és lelki lebegés felfokozott örömét váltották ki az akkor 6 éves gyerekből. „Megtapasztaltam a halált és azóta nem félek tőle többé”– írja visszaemlékezésében.

Viola sokirányú tehetséggel indult: festészetet és elektronikus zeneszerzést tanult, hangmérnökként, designerként és médiaszakértőként is dolgozott, néprajzi, antropológiai és filozófiai ismereteit nemzetközi teamek hasznosították. De bárhol, bármilyen technikával dolgozott is, mindig a lét általa jellemzőnek talált három alapvető titkára – ki vagyok, hol vagyok és hová tartok? – kereste a válaszokat.

„Engem nem a látvány érdekel, hanem a képek belső, spirituális tartalma” – írja négy évtizede vezetett naplójában. Videóiban mindig jelen van a négy őselem, a föld-tűz-víz-levegő valamelyike, de ezek is csak annak a metafizikus környezetnek az elemei, melynek a művész hitvallása szerinti legfontosabb szereplője mindig az ember. „Ha az érzékelés (befogadás) ajtajai nyitva állnak, akkor mindent olyannak láthat az ember, amilyen az valójában, azaz végtelennek”– idézi a kiállítás William Blake híres axiómáját a művész naplójából.

Bill Viola: Trisztán mennybemenetele (A hegy hangja a vízesés alól), részlet 2005 

HD minőségű színes videó, négy hangfallal, 10 perc 16 másodperc. Előadó: John Hay
Pinault Gyűjtemény Fotó: Kira Perov 

A Grand Palais július 21-ig látogatható tárlata, ami az első ilyen méretű videó-kiállítás Franciaországban, Bill Viola négy évtizedes pályafutásának szinte minden jelentős alkotását bemutatja; a húsz videó – harmincnál több vetítési felületen –, a mintegy harmincöt óra kép- és hanganyag installálását Viola hűséges alkotótársa, egyben felesége, Kira Parov felügyelte.

A videókban Bill Viola – és ma már csapata is – a legapróbb részleteket is több hónapi munkával dolgozza ki. „Ezek az alkotások tudatosan nem dokumentumfilmek és nem is játékfilmek”– szögezi le a szerző. A képeket sohasem kíséri zene, a filmek hangjai csak a természet, vagy a képen látható történések természetes zörejei. A tökéletes képkivágás, a ruhák redői, a színek megkomponált harmóniája, az egyetlen pontról, vágás nélkül felvett, és sokszor a végletekig lelassított képek reneszánsz freskókként rögzítik az emberi szenvedés apró és szinte láthatatlan rezdüléseit (A meglepődött kvintett), a szülő-gyermek találkozások és elválások örömét és bánatát (A találkozás, Borotvaélen) vagy éppen a megöregedéstől való félelmet (A férfi, aki a halhatatlanságot keresi). A művek azonban nem kizárólag a videóhatásokra épülnek; láthatunk tárgyakból és bútorokból összeállított enteriőrt, melyet videó kísér, vagy kizárólag csak hanghatásra épülő, a Grand Palais speciális adottságaihoz adaptált installációt, valamint fából készült, de működő fekete-fehér képernyőket is tartalmazó szobrot is.

Bill Viola: The Reflecting Pool, 1977-79. részlet. Color, mono sound

Első videóinak egyikén (A tükröződő medence) Bill Viola explicit módon emlékezik gyerekkori balesetére: a zöldes fényben játszó, alig hullámzó vízbe egy ember készül beugrani, de a levegőben hirtelen megmerevedik, és a közel hétperces film csak az elképzelt ugrás után valóban keletkező vízmozgást rögzíti, mígnem a kép feloldódik a környező világ zöldjében, elmosva ezzel a képzelt és a valóságos, a létezés és a halál közötti határvonalakat.

Bill Viola. Fotó: billviola.com

Egyik főműve, a 2002-ben készült Going forth by day. A művész részletesen és pontosan rögzített utasításainak megfelelően egy közel 300 négyzetméteres helyiségben öt, látványában teljesen különböző, leginkább kép-versnek nevezhető videót látunk és hallunk egy időben. A néző az arcára és a testére vetített videón (Fire Birth) az újjászületést és megtisztulást jelképező tűzön keresztül lép be a hatalmas, de teljesen sötét terembe, ahol a falakon négy másik, szintén harmincöt perces videó látható. A születés és az elmúlás, a mozgás és a nyugalom, az egyedüllét és a tömeg, a csend és a dübörgő hanghatás, a nyugalom és a pánik ellentétpárjai nemcsak az egyes videókon belül érzékelhetőek, hanem az égtájak szerint is különböző falakra vetített videók együttes látványában is. Az egész tér az egymásra épülő meditatív gondolatok szabad átjárását szolgálja.

Bill Viola, július 21-ig, Grand Palais, Párizs