Várnai Gyula 1956-ban született, ezért – a forradalomhoz hasonlóan – ő is jubileumát ünnepli. Gratulálunk is hozzá ezúton! Természetesen szerencsés az évszámban rejlő marketing-lehetőségek kihasználása is. A művész ezúttal Budapest egyik legizgalmasabb kiállítóterébe tervezett öt, egymással gondolati síkon lazán kapcsolódó installációt „Ritka pillanatok” címmel. Az öt mű, az „Az idő újabb cáfolata” (J. L. Borges), a „Templom-makett”, valamint az „Ablak”, az „Ajtó”, és a „Könyvespolc” szándéka szerint a „szakralitáshoz fűződő viszony személyes alternatíváit” kívánja megmutatni. Amit e gondolat alatt láthatunk, az a trinitárius templomtér furcsa fényben való megvilágítása. A „megvilágításba helyezés” valóban lehet egyfajta szakrális cselekedet, főleg egy templom terének video és fény-installációként való átformálása révén. Az első installáció az egész templomteret „behálózza” tükrökkel tört fény-szerkezet, mely néhol felvetíti a hiányzó részeket, néhol meg részleteket emel ki a szakrális tér romjai közül. Ehhez csatlakozik négy kisebb, tematikus installáció, mely egy-egy részgondolat kifejtését jelenti. Az ablak, az ajtó és a könyvespolc tehát önálló fogalmakként kerülnek összefüggésbe egy „befogadó” koncepció önálló részeiként. A „vetített mű” mindig ambivalens érzéseket kelt – egyszerre ideiglenes, múlandó, sokszor mozgékony művészet, miközben a szakrális tér „ércnél maradóbb” gondolati képeket jelenít meg. Várnai munkája ugyanakkor megelégszik a „profanizálódó szakralitás”, illetve a szakralitás átértelmeződésének, „ellégiesülésének” gondolatával. Amikor valaki szakrális videoinstalláció elkészítésével próbálkozik, eleve azt kockáztatja, hogy egy olyan fogalmi mezsgyére lép, ahol az állandóság fog találkozni a múlandósággal, az álló és mozgó képek ellentéte fogja adni az igazi feszültséget. A művész a „kör négyszögesítése” problémával találja szemben magát: a feloldhatatlannak hitt paradoxonok világával, melyet ki tudna jobban felfedni és boncolgatni, mint a Művész. A Bábeli tornyot megépíteni akaró emberé: a szakrális helyére türemkedő profán bukása és kudarca: amikor a kifejezés nyelve összekavarodik, és az Isten helyére közösen törő emberek „nyelve összekavarodik”. Hasonló történik Várnai esetében is, aki talán épp ezt felismerve inkább közöl tágan értelmezhető metafórákat az Időről, a Titokra való betekintés, az Örök tudáshoz fűződő viszonyáról. Műve ezért a „képzőművészetiségből” színpadiasság felé mozdul el. A Kiscelli Múzeum inkább tűnik most egy üres színháznak, melyben a fények és díszletek már fenn állnak, de még nem kezdődött el az előadás, mintsem újrateremtett szakrális térnek. A színház és a kiállítóterem a „pogány szakralitás” hordozója volt évszázadokig. A „múzsák kertjéből” múzeum lett, és a Parnasszusra, az Olymposz magasságaiba nem istenek, hanem a művészek hágtak föl. Míg az emberek tömegei évszázadokig a keresztény egyház befolyása alatt voltak, a művészek múzsákkal és mitológiai hősökkel kacérkodhattak. Ez a szakrális kettősség, az Isteni és Emberi színjáték párhuzamossága viszont megbomlott: nem csak a templomok ürülnek ki lassan, és veszítik el szakrális jellegüket, hogy Múzeummá, a múzsák pogány ligetévé változzanak, hanem a kiállító-színjátszó terek is kiürülnek, hogy a bennük az emberi élet mindennapos tárgyai vegyék át a Kincsek helyét. A művész trónfosztott pap, s sokszor prédikál üres padoknak, s a posztmodern kor nyelvi egysége is megbomlott: az emberek, akik Isten helyére vágytak, nem értik egymást. Várnai egy üres templomtérben alkotott a szakralitást idéző képeket, s bár maga nem jut tovább néhány probléma felvetésen, képes semmit mondás helyett inkább szemérmes, már-már szakrális csöndben maradni. Ezért pedig tisztelet jár, mégha nem is szakrális tisztelet. Ezért az intelligens hallgatásért érdemes volt ellátogatni az elmúlt hetekben a Kiscelli Múzeumba.