Nem fog kihalni, ha nem vigyázunk rá, nem kell féltő gonddal pátyolgatnunk, és nem kell könnyes szemmel elmúlását jósolnunk. Erről biztosan meggyőzi a látogatót a tárlat.Benyomásaink ezúttal is szélsőségesek, de az eredmény egyértelműen pozitív. A földszinti teremben látható a három látványtervező munkája. A Peer Gynt kereteit egy hatvanas évekbeli rendelőintézeti előcsarnokba álmodja meg Czeigler Balázs, a helyszínek karneváli körforgását csak a fénnyel ábrázolja. Ítéletet nem merek mondani, mivel a kifogástalan fotók és makettek ellenére azért nem vagyok biztos magamban – de lelkesítő a többi is.
Görög Ferenc Gábor (Tatlin) konceptje viszont a legjobb indulattal is gyér. A falon egy szociometriai teszt-szerű ábrázolást látunk, ami az elektromos zenei stílusok viszonyát hivatott feltérképezni, akárcsak egy szociometriai teszt. Babzsákfotel, füles, „kircsi” hangulat. És még mi? (Tatlint pedig hagyjuk.)
A szintén intermédia szakos Hitka Viktória viszont megrázó. Még ha ez az ábrázolási mód nem is újszerűségével üt: gyermekrajz kislánykézírásos kommentárral. De a szövegek egyszerre mutatnak személyességet és valami keserves, utólagos iróniát is.
A Kálvin téri aluljárót Németh Marcell Dániel egy hajlított sík lappal ábrázolta, amelyen teljesen kivágta a felfelé vezető kijáratot. „Régi trükk” – göcöghetünk, de öröm látni és működését megtapasztalni: a műalkotás szerves részévé válik a teremtett világnak. Komlovszky-Szvet Tamás installációjáról nem árulok el semmit. A bárgyúságot nehezen tudjuk tolerálni, Mészáros Richárd Paul hatalmas fametszeteit talán a technikai profizmus válogattatta be a zsűrivel. A pannószerű grafikák még kompozíciójukat tekintve tetszetősek, ám könnyfakasztó hozzá a szánalmas feliratokat olvasni. Ez a fajta „drámaiság” iszonyú kiábrándító.
Kis Róka Csaba „Elszabadult Lapjaihoz” képest festményei nekem kevesebbnek tűnnek. Ugyanaz a jodorowskys világ, de hiányzik belőle az izgalmas minimalizmus. Feleslegesnek tűnik a tobzódás – vagy a művész nem tud kielégítően élni vele. Kár.
A kiállítás elsöprő arányban festők munkáit mutatja be. Annak ellenére is pozitívnak érzem a bemutatott anyagot, hogy a „historizáló” tendenciák erősen jelen vannak, vagy hogy újdonsággal nem találkoztam. De lehet, hogy csak nekem hiányzik az avantgárd. A kiállított munkák – kivétel nélkül – nagyon zártak. Saját világot teremtenek, amelyek sem egymással nincsenek párbeszédben, és mintha a mi jelenünkkel is kevéssé kommunikálnának. Gazdag Péter áramló, sodró erejű festészete, Nagy Tímea celofános, likvid portrésorozata, Czene Márta hiperrealizmusa, Sándor Krisztián a tízes évek magyar festészetét idéző munkái épp ezért műtárgyakként kiválók; ha azt várjuk a kortársaktól, hogy jól megtanult mesterségükkel csináljanak egy képet, ami a festészet médiumára reflektál, nincs probléma. Igazi élmények, ám elsősorban művészettörténeti nyersanyagok. A képzőművészet félévszázados meddő harc után mintha beletörődött volna e kiállításon, hogy kimarad a világ sodrából, és csak önmagának és néhány kíváncsi embernek mutogathatja önmagát.
(Best of Diploma, Magyar Képzőművészeti Egyetem, július 14-ig)