Soha nem értettem, hogy miért engedi az emberi lelkiismeret a
fényképek, hang-, film- és videofelvételek bizonyítékként történő
használatát, hiszen – ahogy Akira Kurosawa A vihar kapujában
(Rashomon) című filmje olyan meggyőző erővel bizonyítja – még a
szemtanúknak sem hihetünk. A felvételeket, bármilyen technikával
készültek, már a számítógépek megjelenése előtt is könnyű volt
hamisítani, s egy-egy felvétel meghamisítását gyakran még digitális
módszerekkel sem lehet egyértelműen bizonyítani.
Sokan hamisítottak történelmet fényképek segítségével. Elég itt Robert Capa híres spanyol polgárháborús fotóit említeni, amelyeket dokumentumokként közölt a világsajtó, noha nagy részük beállított jeleneteket ábrázolt. Rengeteg embert ítéltek halálra, hosszú börtönbüntetésre meghamisított felvételek alapján világszerte.
Az 1970-es években Budapestet járva neutrális témájú fényképeket készítettem. Utcai járókelőket, ablakon kinéző embereket fotóztam. Az egymással össze nem függő eseményeket, egymást nem ismerő embereket ábrázoló képek és az azok jelentését „értelmező” narráció segítségével egy bűnügy történetét elmondó könyvet állítottam össze, amelyet ma az Artpool őriz hét lakat alatt. Ugyanabban az időben komoly vita folyt különböző művészi és értelmiségi körökben – például a Balázs Béla Stúdióban – a dokumentarizmus lényegéről. A vita konklúziója számomra egyértelműen az volt, hogy nem lehet eseményeket dokumentálni, a dokumentumoknak hinni, hiszen a dokumentarista puszta jelenléte is gyakran megváltoztatja a dokumentálni kívánt jelenségeket, a szándékos hamisításról nem is beszélve. A dokumentumok jelentését szerkesztéssel, vagy verbális narrációval könnyű tetszés szerint módosítani. És ha nem is történik alkotói hamisítás, a felvételeket interpretáló érzékek, az interpretáló tudása és tudatállapota is sorsdöntő tévedéseket eredményezhet. A kontextus maga is jelentésmódosító erejű lehet. A diktatúra paranoid légkörében például könnyű volt az emberekkel elhitetni, hogy mondjuk a buszmegállóban egymás mellett álló embereket ábrázoló fénykép a szombathelyi Kapcagyár felrobbantására készülő imperialista ügynökök titkos találkozóját ábrázolja, akik gondolatátvitel segítségével éppen a Perint patakban érkező amerikai tengeralattjáró legmegfelelőbb kikötőhelyéről tárgyalnak. Az 1960-as évek végén zajlott az úgynevezett Belvárosi Galeri pere, amelynek során a hatóságok, hamis bizonyítékok és tanúvallomások alapján súlyos bűncselekményekkel, többek között nemi erőszakkal és fasiszta összeesküvéssel vádoltak egy csoport fiatalembert. A vádlottak között volt barátom, Hajas Tibor költő, performance- és képzőművész is. Egy Balázs Bélás filmrendező segítséget ígért a vádlottaknak. Azt mondta, hogy tényfeltáró dokumentumfilmet készít részvételükkel, amelyben szabadon védekezhetnek a vádak ellen. Filmre vette, ahogy a vádlottak nevetnek az abszurd vádakon, majd nevető arcukat német haláltáborokról készített dokumentumfilm részletekkel társította, mintha a fiúk a szörnyűségeken röhögnének. És már meg is volt az érzelmi bizonyíték ellenük. Ezt a módszert ma is előszeretettel alkalmazzák a televíziók.
A Connecticut-i Wesleyan University Ezra and Cecile Zilkha galériájának Framed and Being Framed: The Uses of Documentary Photography című kiállítása arra ösztönöz, hogy elgondolkozzunk a módszereken, amelyekkel művészek, fényképészek használják, vagy kihasználják a dokumentum fényképezés műfaját. Láthatunk emigránsokról készített fotókat és hallhatunk velük készített hangfelvételeket (Wendy Ewald: Towards a Promised Land), etióp gyermekekről, hazájuk imázsának fényezése érdekében készített fényképeket és videofelvételeket (Eric Gottesman: Sudden Flowers). A kiállított munkák nagy része egyszerű megállapítást illusztrál: az, hogy milyennek, kiknek látjuk a fényképen megjelenőket egyrészt a lencsétől függ, amelyen keresztül nézzük őket, másrészt a mellettük lévő képektől, amelyek pozitív, vagy negatív irányban befolyásolhatják befogadói érzelmeinket. Emily Jacir például az évenkénti New York-i Izrael Nap Amerika barát feliratokkal felvonuló részvevőinek fényképeit társította goromba arabellenes fotókkal. Matthew Buckingham Will someone Please Explain It to Me, I’ve Just Become a Radical című, a wisconsini állami egyetem egyik épületének üres belsejét mutató képsorozata a történelmet idézi. 1967-ben az egyetem diákjai tüntettek a napalmot gyártó Dow Chemical vállalat ellen az épületben. A tüntetést a rendőrség brutális kegyetlenséggel állította le. An-My Le a kaliforniai Mohave sivatagban iraki és afganisztáni bevetésre készülő amerikai katonákról készített fotóit prezentálja. Kota Ezawa O.J. Simpson 1997-es tárgyalásának felvételeiből mutat be video összeállítást, amelynek segítségével az ítéletre váró, gyilkossággal vádolt sportoló és védői test-nyelvét tanulmányozhatjuk.
A kiállítás számomra alapvetően arról beszél, hogy az igazság ritkán nyilvánvaló, s legkevésbé annak érdemes hinni, aki azt állítja, hogy nem hazudik. A képek, önnön esztétikájukon kívül nem bizonyítanak semmit. Az ember csak saját érzékeiben, a közvetlen tapasztalatban bízhat, de abban sem mindig. Az apostolok közül Tamás, a Hitetlen áll hozzám a legközelebb, aki csak akkor hitte el, hogy valóban a feltámadott Jézus jelent meg közöttük, amikor ujjaival megérinthette sebeit. Nyilván nem véletlen, hogy Hitetlen Tamás evangéliumát, a legkorábban keletkezett apostoli tanúvallomást mindmáig nem csatolta az Újszövetség evangéliumai közé az illetékes egyházi bizottság.
(Ezra and Cecile Zilkha Gallery, Middletown, Connecticut)