Az „átmenetiség” és az „állókép” szó jelentése egymást metszi – a kiállítás alapvetése szimpatikus. Elhápoghatjuk magunkban a szokásos „hátigenígyvanez” kezdetű lamentálásunkat – de erre a kiállítás nem kötelez hálistennek. Nem a „gonosz, autós, fűrészes, környezetromboló ember” típusú sztereotípiákat villogtatja, pedig kétségtelenül ott van a mélyén a kiállított munkáknak.
Ennél a fotók is sokkal jobbak, magasabbra törnek a puszta illusztrativitásnál. Az öt művészt a fentieken kívül (pusztuló, szemügyre ritkán vett dolgok ábrázolása fotón) más nem is köti össze.
Szilágyi Lenke a kortárs magyar fotóművészet egyik legnagyobb formátumú alakja – épp ezért kicsit csalódást keltett bennem, hogy csak egy (1) képe függ a falon. Szilágyi romantikus világa, időnként nyílt szentimentalizmusa kiválóan ellenpontozza a mindig pontos és hibátlan arányú beállításokat. A Látókép című képben is mindez ott van, ahogy kell, sőt még a valódi hasonnevű település fotón megmutatásában több is: akár egy egész szemléletmód allegóriájaként is felfogható páratlan tájkép.
Kudász Gábor Arion mobiltornyai kevéssé fogtak meg – művészetében kevés az „otthoniasság”, és több a felmutatási szándék. A techné és a natura összeolvad – látszólag. Mi azonban jól tudunk különbséget tenni köztük, és azt sem tudjuk, hogy ez jó-e nekünk. A helyszín kiválasztása külön remek a három variáción.
Csoszó Gabriella Part című sorozatán látható, hogy megszelídült a neoavantgárd. A rendhagyó installációt kedves gesztusként tudjuk csak értelmezni – csupán dekoratív hatást kelt a többfajta beállításban fotózott Duna-part. A különös térábrázolás – amely a hatvanas-hetvenes években témának is megfelelt – ma már minden experimentális jelleget nélkülöz. A szeméthalom elborzasztó; hát igen, mi lesz ebből a városból („khm, khm”)? Hatásos a munka – szubjektíve nehezen tudok vele azonosulni; a figyelemfelhívás szándéka nem elégséges témaképző erő.
A nyaralók és a „gányolás” nagyon népszerű téma (Hermann Ildi „Nyaralók”, Keserue Zsolt „Lekerítés”). – Surányi Miklós e kettőnek metszetét adja („nyaralógányolás”).
Fekete Zsolt dokumentarista szándéka háttérbe szorul; a helyenként felvillanó költészet – a téli marosvásárhelyi repülőtér három egymásra exponált képe (a kifutópályán átfutó kutya három fázisban mutatkozik; egyenes vonalú mozgása átlót húz a végtelen aszfaltsíkon) – olyannyira magával ragadó, hogy nehéz arra koncentrálni, létezik-e az ábrázolás ősképe vagy sem.
Azt mutatják-e a bemutatott művek, ami van, vagy ami volt? Hordozhat-e egy műalkotás örökkévaló felszólítást? Minden bizonnyal nem. A végén csak a jó képek maradnak.
kArton Gléria
2007. szeptember 6.–október 6.