Ismét megrendezték a félévszázados múltra visszatekintő miskolci grafikai biennálét. A pókhálós intézmény vérfrissítésen esett át, átnevezték a jópofáskodó Grafitri névre (azért -tri, mert most már triennáléról van szó), feldobták fiatalokkal és megspékelték pár kísérőkiállítással. Komplex élmény, a múlttól a jövőig.
A patinás-pókhálós múlt
Persze ez még mindig a jó öreg miskolci seregszemle, semmi köze ahhoz a dollármilliós biennále-vircsafthoz, amit a nemzetközi trendek váltott hátasán vágtató sztárkurátorok űznek Sanghajtól Berlinig. Ez itt BAZ megye, a két évente megrendezett intézmény pedig a sokszorosított grafika hatvanas-hetvenes évekbeli aranykorának köszönheti hírnevét, azoknak a daliás időknek, amikor a szocialista művészetmecenatúra ideológiailag pártolta a műfajt. Vagyis volt pénz a grafikai műhelyekre, terjesztőhálózat a képek forgalmazására és könyvkiadás az illusztrációk megjelentetésére.
És persze voltak még nagy nevek, például a mind a mai napig besorolhatatlan Kondor vagy a Picassót magyarra fordító Szalay Lajos. Utóbbinak emlékszobája is van Miskolcon, a Petró Házban, ahol a Grafitrihez kapcsolódva egy válogatás látható a fél évszázados grafikai biennále fődíjasainak munkáiból. Innen is kitűnik: a rendszerváltásig ez a „Picassóba oltott Kondor Béla” stílus adta az alaphangot. Míves rézkarc-bravúrok, mágikus mesevilág, ákombákom angyalszárnyak, gépek és gyerekjátékok. Utána a zsűri próbált elszakadni ettől a magas színvonalú, de már rég saját ujjgyakorlataiba bonyolódott illusztrátor-világtól. Ez úgy ahogy sikerült, de az eredmény nem volt átütő – nem véletlen.
Eklektikus jelen
Igazából most jött el a grafika ideje. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a válság kipréselte a színes-szagos olajfestészetből a korszakalkotó energiát, ma, aki teheti, agyonradírozott firkácskákban és tétova akvarellecskékben utazik. A rendezők soha jobbkor nem eshettek volna neki a miskolci biennále pókhálótlanításának. Persze csodát hiába várunk, a beküldők derékhada így se a Velencei Biennále oroszlánjának fő várományosa. Látunk selymesre litografált kockaházakat Klee modorában, digitálisan átfestett ásító inast és nosztalgikus régi technikákat. Meg persze a bármilyen grafikát agyoncsapó, méretre épp passzoló üvegeket, az írószerboltokban kapható, apró fémkarmokkal rögzítve. Tűnhet ez bármilyen nüansznak, de a farost és üveglap közé szorított rajz szörnyű hátránnyal indul a csinos minimalista keretbe zárt papírosok, vagy pláne a rajzlap-csattal éppen hogy rögzített, minden széltől meg-meglebbenők mögött!
A fődíjat Szíj Kamilla vitte el a papírlapba belemélyesztett hidegtűs körcikkelyeivel. Cérnaként tekeredő, bolyhos vonalak, talán kiadva a kezek, lépcsők és emberi alakot sziluettjét. Volt tradicionális hangütés is, Orosz István magabiztosan csavarta be a szembecsapós reneszánsz oszlopcsarnokba Dürer orrszarvúját. Valkó László klasszikus festményeket játszott újra számítógépes rommezőként, meglehetősen látványosan. Germán Fatime női tangát karcolt a Túró Rudi-pettyes női fenékre, Balla András női hajat örökített meg kísérleti fotópapíron, Albert Ádám pedig zománc sütőfedőlapokra szitázott. Egy-két művészkönyv, régimódi karcok, pár látványos megoldás és tucatjával a hol érdektelen, hol otthonosan ismerős megoldások.
Trendi jövő
Hogy a szabad beadásos, kissé eklektikus anyagban felülkerekedjen a friss és ropogós karakter, a kurátorok hozzáillesztettek egy meghívásos kiállítást, Mimetikus szerkezetek címmel. A tárlat a sokszorosítás, sokszorozás és multiplikálás komplex fogalmának újraértelmezésére vállalkozott. Vagyis összelapátolt egy jó adag konceptuális munkát, a – jobb kereskedelmi galériák vagy a Műcsarnok és a Ludwig kiállításairól ismerős – fiatal művészektől. Éppenséggel más címkével is eladható lenne az együttes, de a multiplikálás ellen se lehet panaszunk. Kokesch Ádám tényleg egy másolás során elcsúfított üvegfestménykéjét állítja ki, a Gruppo Tökmag sikeresen készít élethű lenyomatot az utcai falfirkákról, Vécsei Júlia indigós rajzai pedig a nap hatására – már ha hihetünk a leírásnak – felszívódnak, negatív sokszorosításként.
A kurátorok a multiplikálás minden lehetséges módozatát összegyűjtötték. Fa Mariann ellopta a menetrendet egy buszmegállóból, a dühös várakozókat a kiállításra invitálva egy üzenettel, Nemes Csaba egy pécsi cigány-negyedben forgatott interjút, a felskiccelt akvarelleket animálva dokumentumfilmmé. Szabó Ádám indiai bádogossal kalapáltatta ki fémlapokból a képernyőit (pamutból szőve meg hozzájuk az adáshibákat), Baglyas Erika pedig vécépapírra pötyögte írógéppel a Dies irae latin sorait. (Petri gyomorforgató életérzése nyomán.) A szabad beadásos anyag felőli tárlatvégen Szörényi Beatrix installációja virít. Grafittal rajzolta meg a nemes kőlapok erezetét, majd alá írta egy villanydróttal: imitáljuk a valódit, amíg nem találunk egy jobbat. Kissé keserű zárás, de ez nem idegen a grafika új nyelvétől.
Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum
2011. június 11 – szeptember 24.