A divatbemutatókon lépni sem lehet. Kivéve csütörtökön – úgy alakult, hogy idén a Design Hét előestéje erre a napra esett. Így némi zavarban, hogy vajon eltévesztettem-e a dátumot, végül belebotlottunk egy hevenyészett vörös szőnyeg két oldalán üldögélő közönségbe, akik várták az éjfélt: hogy beinduljon a buli.
A díszvendég Lengyelországnak kijáró tisztelet az első emeleti árkádok alá szorult, ahonnan pohár- és evőeszközzörgés hallatszott. Két ásítás között a halk hangulatzene váratlanul megszakadt, és az Iparművészeti Múzeum egyik kiállításának részletéből előlépett egy csillogó ruhás hölgy. Próbáltuk hová tenni, hogy helyi erő, aki eltévedt, vagy ő lenne maga a lengyel design, akinek ünneplésére összejöttünk, beszélni fog, vagy netán az installáció tartozéka-e, míg végül a zongorához sétált és játszani kezdett. Észbe kapva megtapsoltuk.
A következő húsz percben, Lena Ledoff és Natalia Maria Wojciechowska előadása közben több ilyen döbbeneten is átestünk. Egy csodálatos táncosnő hajlong, drámaian hullámzó piros-fehér ruhája repíti, nem is vettem észre, hogy már mögöttem van (most akkor ketten vannak?), ki-be ugrál a fejfényből, mert a technikus képtelen lekövetni, és ahogy közeledünk a darab csúcspontjához, odafent egy nő egyre hangosabban koccint és kacag.
Maga a divatshow Natasha Pavluchenko hűvös, testhezálló kosztümjeivel és az Ambermoda balti borostyánjaival valóban hordozza egy jég formálta, csendes síkság üzenetét. Semmi dübörgés, csak melankólia, a modellek mintha időtlen, monokróm avarból bújtak volna elő. Lassú, modern menet. A geometria és az esetlegesség, a természetellenesség és a természetesség különös, távolságtartó keverékét látjuk, olykor egymástól is lemaradva. Nem minden esetben olvadnak sajátos harmóniájukba: egy hosszú és kecses, pár nélküli fülbevaló például messze az őt viselő modell előtt jár, táncol és bimbamol a fényben, a lány pedig szláv királynőből sietős városlakóvá lényegül. Talán ezt a változást fejezi ki a kollekció elnevezése, az Urban Fusion is. Fekete, szürke, zárkózott kosztümök, néha piros sáv vagy egy finom hát villan, a borostyán meleg csillogása kiharap egy darabot a szikár hétköznapokból.
Fokozatosan felgyorsultak az események (és a kivetítőn integető csupasz faágak), elragadott mindenkit az urbánus hév. Az előttem ülő lányok ügyesen egyre több használhatatlan fotót csináltak a modellekről és a csarnok mennyezetéről. Közeledett az éjfél. A zenéről meg megint az jutott eszembe, hogy „ha hallod majd az elefántdübörgést?”.
Vártunk, néztünk, és végül előléptek az álmodók is a kiállítási enteriőrből, egyenesen néhány itt bemutatott sólepárló készülék közül. A plakátokról, amelyekre Natasha Pavluchenko és az ékszertervező Mariusz Gliwinski árnyéka vetül, még a fantázianevet – Ecomatic – is el lehet olvasni. Minden elismerésem a lengyeleké, hogy mosolyogva lépték át ezt a kuplerájt. És mi tapsoltunk.