Guillaume Herbaut kiállításának megnyitóján, az École Spéciale d’Architecture-ben vehette át Judith és Lucien Hervétől a «Lucien Hervé és Rodolf Hervé» fotográfiai díjat, amit a házaspár fiatalon elhunyt képzőművész fiúk emlékére hozott létre. Mivel az alapítók abban kívánnak segítséget nyújtani a tehetséges fiatal fotósoknak, hogy munkáikkal a szélesebb közönség előtt is bemutatkozhassanak, ezért a díj, a pénzjutalom mellett, egy kiállítási lehetőséget is biztosít a nyertesnek. A 33 jelölt közül idén az 1970-ben született francia Guillaume Herbaut-ra esett a választás, míg a zsűri különdíját Esterházy Marcell kapta.
A fotókiállítás, ahogy arra címe, «Slavoutich, Oswiecim, Shkodra» is utal, három téma köré épül. Az elsősorban riport -és szociofotóval foglalkozó Guillaume Herbaut három olyan helyszínen készítette felvételeit, ahol «többé semmi sem lesz úgy, mint azelőtt.» A fotós, kerülve a dramatizmust és pátoszt, igyekszik objektív képet elénk tárni, és éppen ezzel a hiteles tolmácsolással éri el, hogy a néző képes átérezni a tragédiát. Az egyik helyszín az ukrajnai Slavoutich-t, az a város, amit 1987-ben Csernobiltól 60 km-re hozták létre, hogy a robbanás után odatelepítsék a környék veszélybe került lakóit. Az erdő közepére épített, ideális körülményeket biztosító, kertes házakkal benépesített városnak 22 ezer lakója csak rövid ideig örülhetett: kiderült, hogy ez a terület is fertőzött, amikor pedig 2001-ben végleg bezárták az erőművet, 9000 munkás veszítette el állását. A város épületei, a benne lakók jelennek meg a kevés eszközzel sokat kifejező fotókon. A következő helyszín Oswiecim, ismertebb nevén Auschwitz. Edzőterem, a régi koncentrációs tábor, kékvízű, modern uszoda, horogkereszttel telefirkált villanyoszlop, így váltakoznak az egymás mellett sorakozó fényképek. A háború elött az Oswiecimben élők több mint hatvan százaléka zsidó volt, mára már egy sem maradt közülük, de a város mostani lakói még mindig képtelenek szembenézni a rájuk nehezedő múlttal, és az antiszemitizmus tovább él: «minden problémánknak ők az okai. Nem hagynak bennünket élni. »Shkodra albán város, Tiranától 200 km távolságra. A shkodraiak életet Albánia függetlenné válásáig, 1912-ig Lek Dukagjini herceg XV-dik századi törvénykönyve szabályozta, amely magában foglalta a vérbosszút is. Az elfeledettnek vélt szokás a kommunizmus bukásával, az anarchia és a káosz megjelenésével együtt azonban újra visszatért. A vérbosszú asszonyok ezreit tette özveggyé, miközben a gyerekek arra várnak, hogy felnőtté érve elégtételt vegyenek apjuk haláláért.Gyászruhás, megtört nők, életük védelme érdekében otthonukba zárt, gyilkosságra növekvő gyerekek portréi sorakoznak elöttünk.
Esterházy Marcell viedo-installációival nyerte el a zsűri elimerését. 2003-ban készítette el, fotókból számítógépen összekomponált mozgófilm-sorozatát, a négy részből álló, «Mistral»-t. Három rész a szél és a marseille-i ablakokba kiteregetett, színek szerint rendezett ruhadarabok kapcsolatát dolgozza fel. A lassabban-gyorsabban lebbenő ruhák mozgása kottaként szolgál a kísérőzenéhez, amit Bánk Sáry komponált. A Mistral negyedik darabja a felhők mozgását kíséri végig, különböző fényviszonyok mellett, egy teljes napon keresztül. Míg a Mistral I–IV-t festői nyelven szólva, lírai hangvételű tájképnek, csendéletnek nevezhetnénk, addig az egészen új, 2004-ben készített «HLM» (alacsony bérű lakások) a szociológia területére vezet el bennünket. Az előbbivel azonos technikai módszerrel létrehozott videoinstalláció egy marseille-i lakóépület homlokzatát vetíti elénk. A képsorokon a balkonok gyors egymásutáni átváltozása a lakók kicserélődését, szélesebb értelemben a társadalmi mobilitás felgyorsulását jelzi. A két fiatal művész kiállítása december 2-ig tekinthető meg a az École Spéciale d’Architecture nagycsarnokában (254, Bd. Raspail)
