Csak, aki maga is kipróbálta már valaha, az tudja értékelni
igazán, milyen nehéz az első pillantásra habkönnyűnek tűnő akvarellt művelni.
Főleg olyan magas művészi szinten, mint ahogyan azt Joseph Mallord William
Turner (1775-1851) gyakorolta, akinek nemcsak a közönség járt csodájára, hanem
még a kollégái is teljes elismeréssel adóztak.
A magyar érdeklődők a Szépművészeti Múzeumban most először
láthatnak önálló bemutatót október 25-éig munkásságából, azon belül is Turner
és Itália több évtizedes, változó jellegű kapcsolatáról. Mert mielőtt még
eljuthatott volna a napsütötte délre, előbb példaképeinek műveit másolta, aztán
az utazásra felkészülve terveket készített a felkeresendő motívumokról, később
a helyszínekre megérkezve közvetlen vázlatokat vetett papírra ceruzával vagy
ecsettel is, majd végül víz- és olajfestményeken dolgozta fel a témákat angliai
műtermében, nem egyszer mitológiai jelenetekkel kombinálva. A művész hagyatékát
őrző londoni Tate Britain külföldi köz- és magángyűjteményekből is kölcsönzött
képeket, amikor útjára bocsátotta tematikus kiállítását. A vándortárlat
ferrarai és edinburghi előzetes állomásai után viszont csak a hazai közönség
láthatja kizárólag és először, privát tulajdonból a Róma a Monte Marióról
(1820) vagy a Velence Fusina felől (1821) részletekben gazdag akvarelljeit. A
Szépművészeti Múzeum pedig saját anyagából is kiegészítette a válogatást –
főleg az előzmények dokumentálására – az olajfestmények sorában például Claude
Lorrain : Villa a római Campagnán (1646-1647 körül) sejtelmesen szép vásznával,
amelyen az akkoriban divatos „ideáltáj”előterében meglehetősen prózai jelenet
zökkentette vissza a néhai nézőt saját idejébe, a tehéncsordát a gázlón
átterelő hajcsárral. A sokszorosított grafikák között is tucatnyit
találhatunk a vendéglátó budapesti
intézmény jóvoltából, így Richard Earlom rézkarcait Claude Lorrain bibliai és
mitológiai jelenetei nyomán vagy William Woollett rézmetszeteit Richard Wilson
ókori görög figuráival és nem utolsósorban Giovanni Battista Piranesi római
vedutáit antik műemlékekkel. Az MTA, illetve az OSzK adekvát korabeli
könyvekkel valamint tárképekkel tette teljesebbé a háttérinformációk körét.
A nyolcvannál is több kiállítási tárgyat az angol James
Hamilton, magyar részről pedig Gonda Zsuzsa és Seres Eszter kurátor mindenféle
didaktikusan kioktató szándék nélkül, ámde világosan és jól áttekinthetően
osztotta nyolc fejezetre, az 1790-es évek londoni előkészületeitől kezdve az
1802-es első, a határ menti Aosta völgyében csak érintőleges találkozáson át az
1819 és az 1840-es évek eleje között megtett hat utazással bezárólag. Amint azt
kérdésemre James Hamilton elmondotta, Turner első alkalommal saját kocsit
bérelt, de kivételes tehetsége révén bármennyire befutott művész volt és remek
kereskedelmi érzéke miatt jómódúnak számított, mindezt csak arisztokrata
támogatói és megrendelői segítségével tudta megvalósítani. Később, a napoleoni
háborúk után rendezettebbé vált európai viszonyok közepette már „menetrendszerű
tömegközlekedéssel” ( azaz postakocsival ) tehette meg ezeket az utakat, de még
így is tetemes összegeket emésztett fel a szállás és sok más, egyéb kiadás.
Hazatérve nem véletlenül rendezett Londonban évenként egy-egy nagyszabású
bemutatót legfrissebb úti élményeiből, amelyet a korábban fokozatosan „beetetett”,
emiatt később a mediterrán atmoszférára valósággal kiéhezett angol közönség
rendkívül élvezett és már-már el is várt tőle. Népszerűségének szélesítéséhez
az olyan kiadványok is hathatósan hozzájárultak, mint például Samuel Rogers :
Italy, A Poem című 1830-as londoni kiadású könyve a vitrinben, amelynek
verseihez a közeli falon függő, vegyes technikájú illusztrációkat készítette az
1820-as esztendők második felében.
Befejezésül, a teljesség igénye nélkül, engedtessék meg
nekem a beszámolóm végén egy szubjektív vallomás. Miközben zsebben elférő
vázlatkönyveinek színes helyszíni tanulmányai közül már 1819-ből meghökkentett
például „A nápolyi Castel dell’Ovo, a távolban Capri és Sorrento kora reggel”
kissé hosszadalmas címadású akvarelljének vizuálisan annál tömörebb „minimál
art”-ja, avagy a nagyjából egykorú Tivoli premier-plánban lévő fakoronájának
néhány ecsetvonással felrakott, „expresszionista” krikszkraksza, legalább
annyira elbűvölt a Sziklás öböl (1828), a Velencei Piazetta (1835 körül) meg
ottani hotelszobája (1840) széles ecsetvonásokkal felvitt „kubista
konstruktivizmusa” és főleg az impresszionizmus korai előfutáraként öregkori
bátorsága, amikor a lagúnák városában a Canal Grande ködben lebegő sejtelmes
látványával vagy a Santa Maria della Salute templom szürkén derengő
sziluettjével, és főleg ez utóbbi motívumnak 1845-ös feldolgozásával olajban
eljut vásznán a teljes elvontságig, sőt, szinte a monokróm opálos tónusokig.
Pályája alkonyán ugyanis már akkora szaktekintélynek örvendett és olyan tehetős
lett, hogy ezt a luxust megengedhette magának, mivel nem kellett a főúri
megrendelők, netán a széles közönség felé gesztusokat gyakorolnia, stílusbéli
engedményeket tennie vagy a kritikusok kegyeit keresnie.