Négy éve, 2006. március 10-én halt meg Halász Péter színházművész, író,
pedagógus. Miután egy hónappal korábban megrendezte búcsúelőadását a
budapesti Műcsarnokban, New Yorkba utazott meghalni, mert ott érezte
otthon magát. Hórihorgas alakja, szarkasztikus mosolya nem tűnik már fel
a végtelen budapesti éjszakában, pedig ezekben az álságos, gonosz,
zavaros években nagy szükség lenne rá. Nem rendez új előadásokat,
amelyekben, még a kevésbé sikerültekben is, mindig volt legalább néhány
olyan perc, amit csak ő tudott megalkotni, amitől elállt az ember
lélegzete.
Nem drámaíró, rendező, színész volt, hanem élő színház. Színházként élte meg az életét és életként a színházat. Nem volt hajlandó tudomásul venni az élet és művészet közmegegyezéses határait, különbséget érzékelni az élet és a művészet között. A színház tünékeny műfaját művelte. Film- vagy videó felvételek nem igazán tudják visszaadni lényének, művészetének varázsát, hiszen a jelen idő volt a médiuma. Idegen volt tőle az imitáció, a reprezentáció minden formája. Tudta, hogy a dolgok kizárólag önmagukat jelentik. Senki és semmi nem képviselhet senkit és semmit. Nem szerepeket alakított, mindig saját lénye éppen aktuális dimenzióit adta. Tudta, hogy a valódi katarzist az éber, fókuszált jelenlét hozza. Egész életében keményen dolgozott önmaga megkomponálásán. Végül olyan kikerülhetetlen, utánozhatatlan, letagadhatatlan, saját belső törvényei szerint működő jelenség lett, mint az időjárás. Érdekes megfigyelni, hogy filmjeiben mennyire elüt a többi szereplőtől. Azok professzionális színészek, akik valaki másnak akarnak látszani, míg ő mindig megmarad annak, aki. Ők, minden professzionizmusuk ellenére, illetve pontosan profizmusuk okán csupán reflexiók, míg Halász Péter él. Olyan erősen él, hogy lejön a vászonról.

A legtöbb embernek, akikkel mostanában találkozom, csak munkatörténete van, élettörténetük, valódi életkalandjaik nincsenek. Ennél fogva rémségesen unalmasak. A lehetetlent nem próbálják meg elérni, igazi kockázatot soha nem vállalnak, nagyvonalúak, nagylelkűek, nagyszívűek nem mernek lenni, csodák nem történnek velük. Mindig igyekeznek alkalmazkodni az adott körülményekhez, ügyeskednek, spekulálnak, okoskodnak, sunyiskodnak, simliskednek, hazudoznak, összekuporgatnak ezt-azt, megszívatják, meglopják, akit tudnak, és ez meglátszik az arcukon. Megöregedve egyre gyermetegebbekké, egyre ostobábbá és gonoszabbá válnak, aztán csak picsogni tudnak, amikor eljön, mert eljön, értük a Kaszás. A semmiből jöttek, semmivé válnak, csak gyorsan szertefoszló, kellemetlen emlékek maradnak utánuk, semmi olyan, amiről azt mondhatnám: na, ezt jól odatette, ezt nem csinálhatta volna meg senki más!

Halász Péter teljes életet élt. Fél évszázados pályája során nemcsak monumentális életművet hozott létre, hanem bejárta az emberi lét összes magaslatait és bugyrait. Nem félt megszegni a hatalmak játékszabályait, otthagyni a megszokottat, megjárni a poklokat, a halál arcába nevetni. Így aztán nem is halt meg igazán. Bátor, nagyvonalú, nagylelkű, nagyszívű, remek humorú ember volt. Tudott szeretni és gyűlölni. Azon túl, amit az élő színházról tanultam tőle, nagyon sok, mindig a legjobb időben kapott segítséget köszönhetek neki. Máshonnan érkeztünk, más irányokba vitorláztunk, sok mindent másképpen láttunk, ezért sokat vitatkoztunk, gyakran össze is vesztünk. Előfordult, hogy évekig nem találkoztunk egymással, de amikor egy-egy közös munka kapcsán összefutottunk, mindig ugyanazokon a dolgokon tudtunk nevetni. És mindig tudtam, hogy nézeteltéréseink idején is számíthatok rá, ha összecsapni készültek a fejem felett a hullámok.

Halász Pétert életében kellemetlen kívülállónak tekintette az úgynevezett „szakma” és gyűlölte a politika. Noha ő volt az egyetlen, valóban világhírű magyar színházművész (ráadásul ismertségét állami, politikai támogatás nélkül, a hatalom gáncsoskodásai ellenére, saját erejéből érte el) még egy, minden szappanopera szereplőnek pár év idétlenkedés után automatikusa kijáró Jászai-díjra sem tartották érdemesnek. A „szakmának” jó oka volt veszélyes riválisnak tekintenie őt, mert valódi alternatívát kínált a halott színházzal: a gyárszínházzal, katonaszínházzal, sajtszínházzal szemben. Az élő színházat adta, azt, ami tényleg egyszeri és megismételhetetlen. Visszatért a műfaj lényegéhez, ami nem a vér, veríték és könnyek, nem a rendezői diktatúra, nem a szövegmagolás, az állatidomításhoz hasonlatos, lélekölő próbák, az egyszer összekalapált valami gépies ismétlése estéről estére, hanem a közös játék, amelyben a véletlen szívesen látott, megbecsült vendég. Valódi jelentőségét csak most kezdik megérteni azok, akik életében túl lusták, léhák, gőgösek, gyávák voltak élményének befogadására. „Bárcsak annyian eljöttek volna az előadásaimra, ahányan a temetésemre!”, mondta az összegyűlt tömegnek búcsúelőadásán. Barátai, munkatársai, tisztelői 2010. március 19. és 21. között Halász Péter – Szellemidézés címmel háromnapos eseménysorozattal készülnek emlékeztetni jelenlétére és hiányára, búcsúelőadása színhelyén, a budapesti Műcsarnokban. Az eseménysorozat záróaktusaként, március 21-én, éjfélkor át fogom adni a 2009-ben, Halász Péter emlékére általam alapított Theatrica Vitae díjat az idei jutalmazottnak, Surányi Nóra színművésznőnek, a Les Fleurs du Mal társulat tagjának, a Bünti című lakásszínházi előadásban nyújtott példaértékű teljesítményért. A Theatrica Vitae díjjal az élő színház legkiválóbb művelőinek munkásságát ismerem el.