Halász Dániel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotószakos hallgatója, egyetemi tanulmányai mellett aktív, alkotó fotóművész. Fotósorozataival rangos pályázatokon arat győzelmet. Idén többek között a Google és a londoni Saatchi kortárs művészeti galéria közös fotópályázatán a Camp 165 Watten című fotósorozatával fődíjat nyert, a svájci Fotomuseum Winterthur pedig a 130 feltörekvő művész közé jelölte.
– Hogyan került az életedbe a fotográfia?

A családban nem volt a fotózásnak különösebb hagyománya, csak kirándulásokon, összejöveteleken fotóztunk. Később, gimnázium alatt az egyik pillanatról a másikra elkezdett érdekelni a fényképezés és különböző fénykísérletekkel foglalkoztam. Többünket is érdekelt a fotográfia és létrejött egy kis közösség, akikkel fotóztunk. Ebbe a közösségbe tartozott többek között az akkori évfolyamtársam, László Gergő is, aki most a Lumen alapítvány elnöke és a galéria vezetője. A gimnázium után pedig lassan rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

– Yorkban szociológiát, az ELTE-n skandinavisztikát, kulturális menedzserképzést tanultál, aztán Londonban és Glasgowban is tanultál. Hogy hoztad össze a sokféle tanulmányt?

Sokféle dolog érdekel, ezért sok mindent tanultam. Az életben is szeretek sokféle dologgal foglalkozni, megismerni a világ különböző aspektusait. És ugyanez igaz a fotóra is. Azok a témák, amikkel foglalkozom elég összetettek és sokmindenhez kapcsolódnak, akár a tanulmányaimhoz is.

– Mi az, amit egy egyetem, adott esetben a MOME többletként tud nyújtani? Mondjuk a Szellemkép Szabadiskolához képest?

Én mindkét iskolába azért kezdtem el járni, mert olyan emberekkel szerettem volna együtt lenni, akiket ez nagyon érdekel, és ezzel szeretnek foglalkozni, mondhatni ez a mindenük. Miután elvégeztem a Szellemképet még többet akartam a fotóval foglalkozni, ezért magától értetődő volt, hogy a MOME-ra jelentkeztem. Persze lehetne az egyetem nélkül is fotósokkal találkozni, és beszélgetni mindenféle fotóhoz kapcsolódó dologról, de ez ad egy keretet, ami nem rossz. Sok más témájú előadásra is be lehet jutni és könnyebb bizonyos pályázatokon részt venni.

– Viszonylag sokat tartózkodtál, tartózkodsz külföldön. Miért maradtál itthon?

Szeretek külföldre járni, mert az mindig nagyon feltölt mindenféle szempontból. A külföldi gondolkodás teljesen más, mások a hétköznapok, máshogy gondolkodnak az életről, a művészetről, a szerelemről, vagy a munkáról – és ezért jó, ha ezeket a különféle nézőpontokat megismeri az ember. Az hogy épp itthon vagyok, igazából nem jelent semmit. Ez is egy ideiglenes állapot, biztosan fogok még külföldre menni, mert célom, hogy még többet lássak a világból.

– A külföldi lét, a kiállítások, amiket ott látsz, a trendek, amiket megismersz mennyiben változtatja a művészi látásmódod?

Egy olyan világban élünk, ahol mindenki párhuzamosan ezermillió féle dolgot csinál, ezért nem tudom, hogy mennyire lehetne trendekről beszélni. Alapvetően érdeklődő ember vagyok, kíváncsi mindenre, ami történik.

– Kik vannak rád hatással? Nem csak fotóművészekre gondolok, hanem az élet bármely más területéről ért hatásokra.

Nehezen tudnék kiemelni konkrét alkotókat. Próbálok minél több mindent befogadni, vannak szempontok, amik alapján válogatok, de nehezen tudnám kategóriákba sorolni. Hatással vannak rám például a kortárs zenék. Egy időben pedig egy antikváriumban dolgoztam, akkor a könyvekhez voltam közel. Mostanában inkább a vizuális kultúra foglalkoztat elsősorban. De persze minden, amit megnézek, hatással van rám. Van egyfajta természetes vonzódás, ami bizonyos típusú képek vagy gondolkodásmód alapján alakulnak ki. Szerintem veszélyes, ha valaki nem nyitott és leszűkíti a gondolkodását egyfajta hozzáállásra.

– Magyarországon rengeteg fotós van. Miben rejlik a te sikered?

Nem csak Magyarországon van sok fotós, hanem mindenhol a világon. A médiazaj is nagyon nagy, ami körülvesz bennünket. Arra, hogy hogyan lehet kitűnni, szerintem nincs recept. Annyi a lényeg, hogy minden erőt ebbe fektessen az ember. Egy idő után pedig megtérül a befektetett energia. Sokáig nem is pályáztam, mert valahogy visszásnak tűnt a dolog, de az egyetemnek köszönhetően elkezdtem pályázni. Most egészen furcsa helyzetben érzem magam, hiszen az elmúlt egy évben három nemzetközi pályázaton is fődíjat adott a zsűri.

– Sokat fotózol?

Mennyiségileg nem, de sokat gondolkodom rajta.

– Mik a terveid közeljövőre, távolra? Van-e olyan téma, amin gondolkodsz?

Több sorozat is van, amit nem érzek befejezettnek. Olyan jelenségekkel foglalkozom, amik körülvesznek, teljesen hétköznapi szituációk. Próbálok a magam módján ezekkel kapcsolatos kérdéseket feltenni és válaszolni, vagy legalábbis valamit reagálni rájuk, hogy azután más nézőpontból lehessen látni a dolgokat.

– Mindig sorozatokban gondolkodsz?

Legtöbbször igen, mert ritkán fordul elő, hogy egy-két képbe össze lehet sűríteni mindazt a mondanivalót, amit szeretnék kifejezni.

– A film nem foglalkoztat?

De abszolút. Pár évvel ezelőtt elkezdtünk egy nagy ívű nagyjátékfilmet csinálni, amiben mint operatőr vettem részt. Sajnos nem valósult meg, de ez is egy olyan terület, amibe a jövőben szeretném jobban beleásni magam.
 
További sok sikert kívánok és köszönöm a beszélgetést!