Egy nagyvárosi szemétdombokon kurkászó bennszülött-sámán totemfaragványai lepték el az Inda Galériát. Egymásra gányolt hulladékdarabok, használt cipő, kartondoboz, farmer-lábszár, női táska cipzárja, gumi békatalp, szarvasmarha koponya, és mindez nyakon öntve tarka olajfestékkel.
Sokkoló anyag. Fadeszkára tűzőgéppel és ragasztóval rögzített papírhulladék, rajta vastag ecsettel ovális emberi fej, nagy, meredt szemekkel, tátott szájjal. Hajként elektromos vezetékek állnak ki a fejtetőből, csatként lóbálva a műanyag csatlakozókat. Egy másik bálványnál a kiszuperált bakancs behorpadt sarkából lett a duzzadt néger száj, hajzatként ócska, ívesen meghajlított szigetelőgumik futnak körbe. A talpbetétek, hullámkartonok és tűzőkapcsok között persze feltűnik egy-két kisebb táblakép, vakkerettel, vászonnal, ahogy kell, de a felismerhetetlenségig elcsúfítva, lemázolva, odaszögezve. Ebből azért sejthető, hogy nem egy óceániai szigeten tengődő törzsi varázsló készítette a totemeket, a hullámok által partra vetett civilizációs szemétből. A jóval valószínűbb forgatókönyv jött be: ismét egy kortárs festőművész áll az objektek mögött.
Az alkotó Sándor Krisztián, aki egzotikus hangulatú, tarka-barka, mesélő olajképeivel vált ismertté az elmúlt évtizedben. (Jellegzetes vásznainak trópusi vidámsága elnyomta a részletek közt bujkáló ilyen-olyan társadalmi tematikát.) A fiatal művész most radikálisan váltott, mintha a jellegzetes „afrikai naiv festő” státuszból visszalépett volna a művészettörténeti időben egyet, az archaikus törzsi esztétikum világába. Elhajította a közkedvelt, neopopos olajképeit, sőt, nem is elhajította, hanem vastagon átmázolva beleszögezte az új asszamblázsokba. Erre a tolakodóan erőszakos, brutális ősi ösztönökkel és archaikus szimbólumokkal operáló művészetre a szaktudomány egyetlen kifejezést ismer: expresszionizmus. De ez a huszadik század során már többször leporolt fogalom túl ódivatúan hat itt. Viszont van nekünk egy közszájon forgó, sokkal trendérzékenyebb szavunk, a trash.
Amit Sándor Krisztián ma csinál, az leginkább ezzel a kifejezéssel írható le. Nincs ezzel egyedül a pesti szcénában, miközben kifulladt a játékos, optimista neopop trend a pénzügyi válság prése alatt, a romkocsmák és a romkávézók underground világából előkúszott a trash-expresszionizmus. Ez az a nyers, zabolátlan, guberáló festőmodor, ami jobbára a steril kortárs galériák nélkül lézengő, fiatal művészek köreiben hódít. Érintkezik a divattétellé vált street arttal és a bűbájos Disney-univerzum tudatalattijából kinövő, groteszk-morbid képregény nyelvezettel. És közben persze nagyot merít a riszájkling dizájnból, a nagyvárosi buhera-szellemiségből, a biciklifutárok esztétikájából. A trash vizualitás jellegzetes törzshelyei a telegraffitizett belvárosi kávézók és kocsmák, meg az olyan kultikus műintézmények, mint a Roham Galéria vagy a Boulevard & Brezsnyev. Az árak alacsonyak, a sör vizezett, hangos a zene, sok a külföldi és jó a társaság. Kicsit mint a Montmartre-on, 1905 körül…
Sándor Krisztián új asszamblázsait nézve az is egyértelmű: a trash-expresszionizmus már a jólszituált kereskedelmi galériák körein belül is terjed. Jönnek az új barbárok, totemeikkel és vérmes álmaikkal együtt.
Inda Galéria
2011. február 22. – március 11.