Provincializmus vagy vérfrissítés? – tolakodik elénk a kérdés, mikor egy ezredfordulós művésztelepről hallunk. A 19. század végén Európa-szerte ezek a telepek alkották a modernitás főiskoláit. Ma a rezidencia-programok, a workshopok és a nagyvárosi dandyk idejét éljük. Az Élesdi Művésztelep ezzel nem sokat törődik: tíz éves jubileumi kiállítását ünnepli az Ernst Múzeumban.A történet 1995-ben kezdődött, amikor egyszerre öt erdélyi fiatalt vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. A kis határon túli mag további tagokat vonzott maga köré, s lassacskán kialakult a nyári művésztelep hagyománya, a Nagyvárad és Kalotaszeg közötti Élesden. A varázslatos falusi környezetben rosszul cseng a trend szó. Az élesdi egyesületbe tartozó festők többsége klasszikus módon értelmezi szakmáját. A tradíció fonalát a posztnagybányai, érzékeny látványfestészetig gombolyítják vissza. Kovács Lehel apró, oldott tájképeket fest, szelíd mezőkkel és erdők borította hegyhátakkal, Horváth Krisztián expresszív sziklákat alkimista szimbolikával, Szász Sándor pedig földtörténeti mélységbe nyúló komor hegyláncokat. Van, aki egy kis elvont konceptualizmust kever ebbe az alapba, mint a rétekre geometrikus formákat festő Kaszás Réka, más – például Incze Mózes – szecessziós dekorativitást. A hagyomány nehéz, komoly szaga mégis mindent átjár. Bár egységes szemléletről egyáltalán nem beszélhetünk, ahogy az egyik művész írta: „Ugyan külön-külön mindenkinek többé-kevésbé határozott elképzelései vannak, és a hagyományokhoz is valahogy viszonyul, de már csak halványan sem érintve a posztszocreál, avagy a tiltott zugnyugatimádás, jótékony, egységesítő hatásaitól, és hát szó, ami szó a multimediális neopropaganda-művészet és a műkereskedelem motivációi sem árnyalják phallanxszá társaságunkat.” Élesd nem egy neokonzervatív művésztelep. Ott van mindjárt Pittman Zsófi Fabulon-reklámot imitáló falvédője és a fémbögrék tükrében összeálló, hímzett anamorfózis-terítője. Vagy Halmi Horváth István geometrikus, absztrakt színsorai. De talán nem túlzás azt mondani, hogy van valami homályos közös nevező a „telepiek” munkáiban: legyen az tájkép vagy absztrakt vászon, a lélek (nem pszichológiai értelemben) mindig ott dereng a mélyükön.
Ernst Múzeum
2007. január 25.–2007. március 7.