Maider Lopez Duna felfedés, 2007. 09. 15.
A budapesti hidak közül a Lánchíd gyakran jelenik meg nemzeti szimbólumként; a történelmi emlékezet egyik preferált helyszíne, patinás tárgya.
Ma már történetei közé sorolhat egy újabb eseményt is, amely a múlt hétvégén történt vele, rajta. Maider Lopez (1975) fiatal spanyol képzőművész hívta a Duna fölé a budapestieket, aki publik art, vagy relációs művészet körében több művet is publikált az elmúlt években, a madridi Distrito Cu4tro Galériában, de évek óta szerepel az madridi ARCO-n és a Velencei Biennálén is.Nemes Attila kurátor jóvoltából, most Budapest is felkerült Maider palettájára. A Duna, mint élő folyó jelent meg, a megszemélyesítő gyalogosok ernyőinek segítségével. A sajtóban és a médiában meghirdetett eseményre 4700 civil volt kíváncsi személyesen. Ez nem nagy szám, ha kiszámolnánk a Lánchíd felületét, látszana, hogy a terítés nem volt teljes, de a kortárs művészeti események látogatottságához viszonyítva mégis elégedettek lehettek a szervezők.
A helyszínen kiosztott, Duna zavaros színéhez hasonló monokróm esernyők takarásában meghúzódva, érdeklődő, kommunikatív gyalogosként gondolkozhattunk el, ki hangosan, ki magában, vajon ki miért jöhetett el erre az eseményre. Talán csak erre jártam, talán segíteni akartam a terv megvalósulásában, talán azon mérgelődöm, hogy még hétvégén sem lehet nyugodttan átsétálni a fáradt őszi napfényben a túlpartra, talán a fotómaratón részese vagyok magam is, amely éppen erre a hétvégére esett (és ezt a helyszínen tartózkodó fotósok tömege talán igazolja is).
Aki látta vagy részt vett benne, valóban kizökkent a hétköznapok kerékvágásából, talán régi-új színében látta várost, a hidat. A sajátjában. Önként vállalt közösség egy közösen létrehozott látvány kedvéért. Maider a tér minden dimenzióját lezárta a mozgás elől, csak a szem és a szellem maradt szabadon. Mint két korábbi művében a Godot-ra váró autósok a hegyekben önként kialakított közlekedési dugóban (Ataskoa 2005), vagy a piros egyen törölközővel strandoló tengerparti utazók (Playa 2005), a khaki esernyővel sétáló városi járókelők is ad hoc közösséggé avanzsáltak. A lehatárolt tér megélését, és az uniformizált és helyzetbehozott közösség élményét nem kívánom elemezni, de érdekes lehetne elgondolkozni a Duna felfedésének gesztusáról. A Lánchídon mint köztéren éppúgy, mint a nemzeti szimbólumok egyikén, nem közömbös a politizáltság kérdése.
Maider Lopezről viszonylag kevés információ található a magyar kulturális sajtóban, mégis a kezdeményezés penész-zöld színezete, valamiért szimpátiát generált a Duna iránt (?), vagy a művészet iránt (?) felelőséggel viseltető közönségben.
A világ kiszínezésére mindig találunk partnereket. A helyszíneken készített színes fotográfiákkal, Lopez gyakran tematizálja a teremtett valóság és a látszatok összefüggéseit, illetve azok ellentétét.
Városi környezetben készített projektjei (Crossing 2007) a térhez hasonuló és abba beleolvadni kész ember, kvázi természet közeliség élményét hozza újra mozgásba. A nemes cél, -érzés mellett ugyanakkor nem elhanyagolható a művészi kommunikációs tartalma sem.
Lehetett volna akár a Supergrup művészcsoport újabb rendezvénye, ha csak a 2005-ben megrendezett Csók Csúcstalálkozóra gondolunk, amelyen 11000-nél több ember vett rész Szent Iván éjjelén az Erzsébet hídon.
A keret azonban prózai. A Duna menti befektetések és innováció konferenciájának kísérőprogramja, melynek gazdasági szereplők a résztvevői. Talán utópia, talán társasjáték, makett, monomozaik, aminek részesei lehettünk.
A játéknak vége, és kíváncsian várom, milyennek látszunk a távolból, és mekkora tér szükséges látszat-valóságunk számára.
http://www.maiderlopez.com