Az antik bútorok
szerelmesei már rég nem a kacskaringós századfordulóért bomlanak, hanem a
modernizmus elegánsra lakkozott kockaformáiért, az art décóval felturbózott
harmincas évekért és a retrólázon túli, inkább
nemzetközi, mint magyar hatvanas évekért. A szecesszió – kínosan hosszú
kitaszítottság után – már réges rég bevonult a művészettörténet nagykönyvébe.
Jött, látott és győzött. Időszerűnek így egyáltalán nem mondhatjuk az
Iparművészeti Múzeum szecessziós bútorkiállítását, stílszerűnek viszont annál
inkább.
Az egész magyar art nouveau
mobília-ipar ugyanis annak az Lechner Ödönnek a köpenyegéből bújt elő, aki
megteremtette – a rosszindulatúak által csak cigánycsászár palotájának nevezett
– pirogránit épületcsodát, az Iparművészeti Múzeumot. Az intézmény szecessziós
tárlata mi mással is kezdődhetne, mint egy ide készített múzeumi tárggyal –
Thék Endre tulipánfaragásos hirdetőtáblájával, ami egykor az épület bejáratánál
állt. A közepes méretű kiállítás nyitó fejezete természetesen a lechneri
magyaros iskola, az a termékeny formanyelv, ami sajátos, modern–archaikus
szintézisként egybedolgozta az ázsiai elemeket a népi és úri hímzések
motívumkincsével. Ez a fantáziagazdag nemzeti stílus hintette tele faragott virágokkal
és kacifántos vasalásokkal a századforduló magyar bútorait, Komor Marcell
kerekded trónusaitól kezdve, Vaszary babarózsás kárpitjain keresztül, Faragó
Ödön budavári bútoregyütteséig, amit a tervek szerint Erzsébet királyné
használt volna. (Valószínűleg – ahogy ez az uralkodók körében a 18. századtól
kezdve szokásos volt – giccses parasztmenyecskeként.) A kurátor nem egy
közönségvadász tárlatot rakott össze, hanem utána ment minden egyes tételnek,
lehetőség szerint kikutatva a tervezőt, az évszámot és a készítőt is. Vagyis a
szecessziós bútorművesség feldolgozottsági szintje példás, kész az osztályozó
skatulyarendszer is! Lechner után következnek a nemzetközi központok felé
kacsingatók, akiket – főként az 1900-as párizsi világkiállítás után – elbűvölt
a francia-belga pipafüst motívum, a Guimard-féle metróstílus. Mindenek előtt a
Párizsból érkező Rippl-Rónai tartozik
ide, aki a festői karrierje beindulása előtt tett egy sikeres kitérőt a
lakberendezés világába, tetőtől talpig kidekorálva az Andrássy-ebédlőt
látványos virágmintáival. A másik nagyágyú Horti
Pál, aki a geometrikusabb ízű (és ma sokkal modernebbnek ható) skót
szecesszióból és a bécsi Wiener Werkstättéből is jócskán merített. Mélybarna
szivarszekrénye ma is elegánsnak hat, a vörösrézből domborított,
tölgyfalevelekkel és szarvasbogarakkal díszített asztalkája pedig elbűvölő. A
sikeres St. Louis-i világkiállítás után kiköltözött az Egyesült Államokba, de
egy Indiában kapott sárgaláz tragikusan korán tett pontot pályája végére. Az
ostorcsapásos, kacskaringós indadíszek után következik a magyaros stílus
második felvonása, a népművészet tiszta forrásából merítő nemzetiek mezőnye.
Elsősorban a polírozott furnérlemezek helyett nyers deszkákból dolgozó Toroczkai Wigand Ede,
pásztorfaragvánnyal és kopjafával kombinált, robusztus karosszékével, és persze
Kós Károly. (Az iskolateremtő
Toroczkainak van trendi négyzetes ebédlőszekrénye is!) A zárótételt a kései
szecesszió furcsa egyvelege jelenti, amiben megfért egymással a mezopotámiai
misztika, a funkcionalista modernizmus és pompőzus elő-art déco. A
kifogyhatatlan fantáziájú Maróti Géza
azték áldozati oltárra emlékeztető masszív körasztala ugyanúgy ide tartozik,
mint Kozma Lajos Rózsavölgyi Zeneműboltba készített végtelen hosszú, karcsú
szófája. Ízes, kerek, szakmailag is kifogásolhatatlan tárlat. Miután a múzeum
elég gyenge az állandó kiállítások frontján, a külföldi turisták útikönyvébe
viszont be van vésve a gyűjtemény, ez a szecessziós bútoranyag simán
átkerülhetne valamelyik hosszú évekig látogatható traktusba. Mindenki jól
járna.
Iparművészeti Múzeum
2009. október 25.–2010. március 28.