A Magyar Nemzeti Múzeum saját anyagából válogatott szebbnél-szebb 18–19. századi asztali terítékeket, dísztárgyakat és evőeszközöket március 24-éig látogatható tárlatára. A vitrinekben csoportosított százhúsz patinás példány fali „körítésére” a Magyar Nemzeti Galéria és Debrecenből a Déri Múzeum kölcsönzött korabeli olajfestményeket.Miközben Adler Mór, Schäffer Béla vagy éppen Georg Ferdinand Waldmüller csendéletein ötvös remeklések tűnnek fel gyümölcsök és virágok, avagy osztriga és sajt kíséretében, egy ismeretlen mester kislány-portréján játékedénykéket is megörökített, amelyek egyidős hasonmásai – Kiss Erika kurátor dícséretes rendezői ötletével – a közeli vitrinben sorjáznak.
Legalább ilyen telitalálat a „sokféleség az egységben” látványos demonstrálása. Többek között arról szól a látszólag egymáshoz hasonló kávés vagy teáskannák felsorakoztatása, hogy az akkoriban példaként ható bécsi mesterek követése korántsem jelentett szolgalelkű másolást az anyaországi, felvidéki vagy erdélyi ötvösök részéről, hanem ki-ki belevitte a maga ötletét és egyéniségét az azonos stílusba. Így aztán az egymás melletti vitrinekben sem válik unalmassá a rendeltetésszerű csoportosítás, mert a figyelmes szemlélő kalandos felfedező utakra indulhat a finom kis különbségek kiderítésében. Lám, a lőcsei Johannes Kaynaar 1740 körüli kávéskannája három levéllábon áll, ugyanott Johannes Daniel Szakhmáry 1770 táján akantusz kiöntővel és fedelén körtés-leveles fogantyúval látta el a maga példányát, az 1800-as években pedig levélkoszorúval dekorálta. A bécsi Johann Georg Hann 1803-as griff-fejű kiöntőjén fenyőtoboz díszeleg, ugyanakkor ugyanott Matthias Schön leveles szőlőfürtöt, egy ismeretlen osztrák leveles fügét, Karl Sedelmayer pedig bimbós-virágos bokrétát illesztett a csúcsra. Pár évvel később Prágában a PR monogramos mester sasmadarat ültetett edénye tetejére – a napoleoni háborúk empire stílusának szellemében – Nagyváradon 1810 körül Stephanus Nádudvary leveles málnaszemet, egy évtizeddel később Gölnicbányán Johannes Stark leveles rózsaszálat alkalmazott. Azonos periódusban a kontinens távoli pontjain tovább szaporodtak a „variációk közös témára”. Párizsban karmos oroszlán lábakhoz vegyes virággirland és fenyőtoboz fogantyú társult, az augsburgi Georg Christian Friedrich Temmler puritán praktikummal gyűrűt forrasztott kannája fedelére, a késmárki Johannes Gemza ezüst makkot helyezett rá, a pozsonyi Josephus Gerick junior pedig ugyanezt ébenfa-betéttel kombinálta. A pesti Carolus Laky 1836-ban gomba formájú ernyős fogantyút mintáz, egy ismeretlen osztrák társa viszont kitárt szárnyú lepke plasztikájával örvendeztette meg vásárlóját. Bár ezekben a kiragadott példákban nem tértünk ki rá külön, legalább ilyen sokfélék a lábak, akárcsak a fülek kiképzései,utóbbbiak az általános divatú, feketére patinázott vagy natúr fától a csont faragványokon és fém öntvényeken át a mívesen fonott felületű változatokig, hogy a kanna forróságát elszigeteljék.
A másik véglet a tárgyak rendeltetésének sokrétűsége: törökkávé ibrik és csokoládés kannácska, tejkiöntő és cukordoboz csipesszel, vízforraló szamovár és vajasdézsa, teafűkanál és nádmézporozó, boroskancsó, pezsgőhűtő vödör és söröskupa, süteményes tál és több szintű torta-állvány, kínáló kosárka és halas tálca, sültes tál és sószóró, leveses edény és fűszertartó, úti étkészlet és dohányos szelence valamint emblémás-feliratos céhkanna és sokféle karos gyertyatartó említhető kapásból a korántsem teljes lajstrom érzékeltetésére. A pannók felnagyított korabeli illusztrációi pedig mindezek egykori használatára is fényt derítenek, a merev protokoll szerinti arisztokrata vagy céhes lakomáktól a francia, angol, orosz vagy német polgári famíliák jellegzetes asztali terítékeiig.