A bécsi Collegium Hungaricum előadótermében a kulturális kormányzat idei Derkovits Gyula ösztöndíjasai közül hat fiatal alkotó mutatkozik be legújabb munkáival május 16-áig. Szepes Hedvig szemmel láthatóan sokszínűségre törekedett, amikor a világszerte aktuális képzőművészeti irányzatok közül lehetőleg minél több hazai ízelítőt igyekezett nyújtani az érdeklődőknek ezen a változatos kamaratárlaton.A retró divathullámot meglovagolva talán Dániel László képei tűnnnek első pillantásra a leghagyományosabbaknak, alapanyagukban és stílusukban egyaránt. Olajjal festett vásznai közül a tavalyi Család még úgy realisztikus, hogy a vörös monokróm árnyalataiban tartja figuráit, az ábrázolt teret pedig éles beeső fény- és árnyékpászmákkal taglalja, míg az idei Szövőnő már sokkal oldottabban és színesebben impresszionisztikus. Egész falat tölt be Tamási Claudia Se eleje, se vége I–VIII. elnevezésű tavalyi installációja, amelyből még a padlóra is jutott néhány, madzaggal összekötözött csomag. A zsalugáterszerűen összerakott, festett deszkalapocskákból kaleidoszkóp módjára szétszabdalt és újraszerkesztett kompozíció-szeleteken fotografikusan részletező portrék darabkái váltakoznak színes meseképekkel, dekoratív virágok kontúrvonalakkal körülhatárolt rajzfilm-figurákkal, városi épületek vedutái bukolikus természeti tájakkal és mindez vegyes technikával megfogalmazva. Miközben Szász Sándor szellemesen Túlfolyónak keresztelt 2006-os vászna már-már organikusan absztraktnak tűnik a sötétszürke tónusokban festett és madártávlatból ábrázolt hegyi tó látképével, addig mértanian elvont Kelemen Zénó Irányvonal I–II. című tavalyi, grafittal és vegyes technikával készült, fekete-fehér reliefje. Németh Hajnal Facing Eastwards I–IV. fotóciklusa dúsan redőzött drapéria és nyomtatott betűs angol feliratok kontrasztjára épül, ráadásul sárga, lila vagy kék alapszínekben variálva. Végül leginkább „korunk gyermeke” Asztalos Zsolt, aki mindenféle kertelés nélkül, integrált áramkörökkel operál direktben. Arasznyi sötézöld lapokon világosszöld pontokat kötnek össze huzalokra emlékeztető vonalak. A kézfejekről készült képpárosból az imára összekulcsolt ujjak – szerencsére – nem Albrecht Dürer közismert rajzát parafrazálják, hanem kissé fáradtan és reményvesztetten ölbe hullnak, a másikon epdig a tenyerek ikrekként, párhuzamosan a szemlélő felé tárulnak. A Bárány glóriával a kétezer éves keresztény ikonográfiát társítja hipermodern korunk műszaki vívmányaival, érdekes feszültséget teremtve az ősi szakrális szimbólum és a „high-tech” vizualitása között. A Szarvas is lehetne akár a vadászat védőszentjének, Hubertusnak védett jelképállata, de akár vásárokon árusított falvédőkről maga a se nem városi, se nem falusi „folklór” giccsessé töményedett megfelelője. Nemkülönben a Csók bájnegédes fejpárja, amely mintha a manapság világszerte reneszánszukat élő rózsaszín leányregényeknek, az elpusztíthatatlanul népszerű operett műfajának vagy a könnyfakasztóan romantikus filmgyártásnak plakatívvá redukált emblémája volna. Summa-summárum : a mi „derkósaink” is jól megállják helyüket a nemzetközi összehasonlításban.