A 2004-ben megrendezett A Harmadik Birodalom és a zene című kiállítás után, a párizsi Cité de la Musique most újabb nagyszabású tárlattal jelentkezett, amely ezúttal is a diktatórikus rendszer és a zene kapcsolatával foglalkozik.
Az október közepén megnyílt Lenin, Sztálin és a zene hatalmas technikai apparátussal és bőséges, nemcsak a társművészeteket, de a politikai összefüggéseket is felölelő illusztrációs anyaggal mutatja be szovjet-orosz zene 1917 és 1953 közötti időszakát. A két időbeli egységre osztott kiállítás a szovjet-orosz művészet talán legtermékenyebb időszakával indul. Az még talán a művészettörténetben járatosabb látogató számára is meglepő lehet, hogy a múlt század tízes–húszas éveiben, az egyébként gazdasági és politikai szempontból teljesen elmaradott Oroszország, a párizsival mindenben vetekedő művészeti centrumnak számított. A zeneszerzésben mindig is kiemelkedőnek tartott orosz hagyományoknak Szkrjabin és Rimszkij-Korszakov, az absztrakciónak Kandinszkij, az avangárdnak Larionov, Goncsarova és Survage, a kubo-futurizmusnak Tatlin, a később szuprematizmusként megismert irányzatnak Malevics, a tipográfia művészetnek El Liszickij olyan képviselői voltak, akik az egyetemes művészettörténet szempontjából is kiemelkedő egyéniségek.
Lenin polgárháború utáni kultúrpolitikájára még a nyitottság volt a jellemző. Közoktatási népbiztosának a minden szempontból européer Lunacsarszkijt tette meg, aki sohasem látott pezsgést indított el a már amúgy is az európai élvonalhoz tartozó szovjet-orosz kortárs művészetben.
Az ő kultúrpolitikája már 1918-tól, a tömegek számára is lehetővé tette a különböző művészeti ágak műhelyekben történő megismerését, így nem meglepő, hogy kezdetben a képzőművészetben még Chagall, El Liszickij, Kandinszkij, a zenében Rachmaninov, Prokofjev és Sztravinszkij, a filművészetben Dziga Vertov és Eisenstein, a színházművészetben Meyerhold, a balettben Gyagilev, a fotóművészetben Rodcsenko, az irodalomban Majakovszkij és Gorkij neve fémjelezte nemcsak az alkotás, de a képzés színvonalát is. Lunacsarszkijnak ugyanis az volt a meggyőződése, hogy az új szocialista művészetet a korábbi művészetekre kell építeni, de persze azok továbbfejlesztésével.
A változó kultúrpolitika azonban véget vetett ennek az izgalmas, szinergista és kreatív időszaknak. A művészeti hangadók jelentős része a ”20-as évek közepétől vagy külföldre menekült vagy fokozatosan elfogadta [pl. Lunacsarszkij – a szerk.] a sztálini diktátumokat. A kiállítás nagy erénye, hogy az egymáshoz jól illeszkedően kialakított termekben ennek a folyamatnak nemcsak az orosz-szovjet zenére kiható következményeit követhetjük nyomon, hanem ezzel párhuzamosan láthatjuk a már említett festőkön kívül Lebegyev, Kliment Redko, Dejneka, Filonov, Tatiana Bruni, Varvara Sztyepanova, Kusztodijev vagy Rabinovics festményeit, grafikáit, díszlet- és kosztümterveit is.
Közben pedig a mindenki számára biztosított fejhallgatón Sosztakovics, Prokofjev, Hacsaturjan, Dunajevszkij vagy Aszafjev zenéit hallgathatjuk, mindenütt a korhoz és a politikai változásokhoz igazodó stílusban. Sztálin politikai kegyetlenségeinek ugyanis méltó társa volt a kultúrpolitikában Zsdanov, aki kíméletlen harcot indított minden nyitottság és korszerűség ellen. Jellemző példa erre, hogy 1936-ban, Sztálinnal közösen kivonultak az addig magasztalt Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-jének bemutatójáról. Az előadás másnapján a Pravda már súlyosan elmarasztaló kritikával ostorozta a szerző expresszionista irányzatnak behódoló modernizmusát, formalizmusát. Már az újságolvasók is tudhatták, hogy az önállóság kora lejárt, a függetlenül gondolkodó művészek sorsa hosszú időre megpecsételődött.
A kiállítás második része már a háború alatti, de meg inkább a háború utáni önkényuralmi relikviák között vezeti nézőjét – elsősorban persze itt is a zenei háttérnek adva elsőbbséget. A párt irányítása alatt, sőt megrendelésére írt szimfóniák, himnuszok, megzenésített költemények, a sporteseményekhez komponált indulók, de még a szórakoztató zenék is a szovjet nép nagyságát voltak hivatva bemutatni. Ez alól még a méltán nagy művésznek tartott Sosztakovics vagy Prokofjev sem akart, vagy inkább nem tudott kibújni. Muhina híres szobra és Sztálin óriási méretű portréja mellett elhaladva kapnak meg inkább hangsúlyt Rodcsenkónak a Gulágok világában készített fényképei, amelyeken rongyokba csavart rabok, békés és nyugodt hangulatot imitálva, hangversenyeket tartanak rabtársaiknak vagy éppen hangszereket javítanak.
Annak ellenére, hogy ez a kiállítás az 1917–1953 közötti önkényuralmi időszak zenei hátterét kívánja bemutatni, azok számára is nagyon érdekes és elgondolkodtató élményt kínál, akik inkább a képzőművészeti vonatkozásokat keresik, hiszen a művészetek, belső összefüggéseikkel mindig is keletkezésük korát, az adott korban élő és alkotó emberek érzéseit tükrözik, függetlenül a művészet különböző ágaitól.
Cité de la Musique, Párizs
2010. október 12. – 2011. január 16.