A Flusser indiánjai
című esszém az Élősködő kultúra című
kötetemből való, s mint, ahogy az egész könyvet, ezt is anyanyelvemen, azaz
magyarul írtam. Amikor Vickó Árpád, újvidéki szerb anyanyelvű szerző a könyv lefordítására
vállalkozott, határozottan úgy gondoltam, hogy ezt az esszét nem fogja tudni
átültetni szerbre, mint ahogy most is, amikor a könyv francia kiadása van
előkészületben, fordítómnak azt javasoltam, hogy ne bíbelődjön vele, hanem
inkább hagyja ki a kötetből. Még nem tudom, hogyan fog dönteni, hiszen éppen
dolgozik a fordításon, mindenesetre a szerb verziót Vickó bravúrosan
megoldotta.
Az óriási probléma az, hogy az eredeti szövegben szerepel
egy példamondat, amelynek a magyar nyelvben, a magyar kultúrában minden egyes
szava egyben személynév is. Hogy lehet ezt a rendkívül ritkán előforduló esetet
más nyelven érzékeltetni? Úgy képzeltem, sehogy, hiszen ha az ember hűségesen
lefordítja az eredeti példamondatot, akárhogy csűri-csavarja is a dolgot, legfeljebb
sok-sok magyarázkodó lábjegyzet segítségével tudja érzékeltetni azt, ami az
eredetiben a lehető legtermészetesebb módon fejeződik ki. Ez pedig, rövid és
amúgy egyszerű szövegről lévén szó, rendkívül kínos megoldás. Mit lehet hát
tenni? Vickó Árpád, aki már több könyvet lefordított Konrád Györgytől, Eörsi
Istvántól és Eszterházy Pétertől, úgy döntött, hogy a szöveg értelmének
visszaadása érdekében merészen elrugaszkodik közvetlen jelentéstől. Nem az
eredeti példamondatot fordította le, hanem keresett a szerb nyelvben olyan
szavakat, amelyek a szerb kultúrában egyben személynevek is, s azokból
konstruált egy olyan mondatot, amelynek az eredeti példamondat jelentéséhez
semmi köze, de remekül visszaadja az egész szöveg lényegét. Azt, amihez másként
nem, csak értelmezés, méghozzá kompetens értelmezés útján lehet eljutni. Más
nyelven történő visszaadásához pedig adott esetben olyasfajta kreativitásra van
szükség, mint egy bonyolult sakkfeladvány megoldásához. Amely megoldás, amikor
már megvan, a lehető legegyszerűbbnek tűnik, ám az út, amelyen az ember eljut
hozzá, adott esetben rendkívül göröngyös lehet. S miként a megoldott
sakkfeladványon sem látszanak a hozzá vezető út gyötrelmei, a fordítás is akkor
jó, ha nem érződnek rajta a sokáig megoldhatatlannak tetsző probléma
megoldásának nehézségei. Vickó Árpád fordítása éppen ilyen, mondhatni valóságos
művészi teljesítmény.
Mindennek egyebek mellett azért van számomra jelentősége,
mert időnként magam is fordítok, főleg németről és délszláv nyelvekről, de
kizárólag olyan szövegeket, amelyeket szeretek, amelyeket fontosnak tartok.
Amikor Belgrádban tanultam és öt éven át heti rendszerességgel hallgattam a
kiváló művészettörténész, Lazar Trifunovity legendás csütörtöki előadásait,
több szövegét lefordítottam magyarra. Nem tudom már megítélni, hogy milyenek
ezek a fordítások, mindenesetre tény, s ezt nemrég vettem észre, hogy a
budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen az én előadásaim is csütörtökönként
vannak, ugyanabban az időszakaszban, amikor az övéi voltak a belgrádi Bölcsészettudományi
Egyetem művészettörténeti tanszékén. A magam módján tudat alatt minden
bizonnyal így tisztelgek kedves emléke előtt.
A másik szerző, akit nagy mennyiségben fordítok, az orosz
származású, Németországban élő és németül író művészetfilozófus, Boris Groys.
Mielőtt személyesen is megismertem volna, lefordítottam tőle egy kis könyvet Az utópia természetrajza címmel (Kijárat
Kiadó, Budapest, 1997), most pedig már évek óta egy nagyobb lélegzetű művén (A pénz nyelve) dolgozom. Groysot amúgy
látszólag ugyanúgy könnyű fordítani, mint Trifunovityot, hiszen mindketten
egyszerűen, pontosan és szabatosan fogalmaznak. Groys korábbi kis könyvének
fordítása közben nem is voltak komolyabb nehézségeim, most viszont, miután több
száz előadását meghallgattam az internetről (egyik hallgatója, Anne Vortisch szorgalmasan
összegyűjtötte és mp3 formátumban közzétette őket), furcsa problémám
keletkezett. Groys ugyanis, miközben előad, feltűnően gyakran elröhögi magát, nevetgél,
sőt nagyokat hahotázik. Ráadásul nem valami külső körülmény hatására, hanem
azon, amit mond. Így adva a hallgatóság tudtára, hogy amit állít, az bizony
inkább ravasz tréfa vagy rafinált irónia, mint komolyan veendő filozófiai
igazság. Az előadások esetében a hallgató számára mindez nem okoz problémát,
hiszen a nevetés alapján világosan meg lehet különböztetni egymástól a komoly
és a tréfás megnyilatkozásokat. Csakhogy, s ez jelent számomra gyakran
megoldhatatlan problémát, adott esetben írott szövegeiben is előfordulnak
ugyanolyan tartalmú és formájú megnyilatkozások, mint amilyeneket előadásain jóízű
nevetés követ. De a szövegben nevetésnek természetesen nyoma sincs.
Mit tegyen ilyen helyzetben a fordító? Ha valamilyen
módon érzékelteti, hogy itt bizony tréfáról van szó, ami valószínűleg megfelel
a szerző szándékának, meghamisítja a szöveget, amelyben amúgy viccelődésnek
nyoma sincs. Ha viszont hűségesen lefordítja a szöveget, nemcsak hogy
megfosztja az olvasót egy kis üde vihogástól, hanem bizonyos értelemben be is
csapja: ráveszi, hogy komolyan vegyen valamit, ami pajkos viccelődés csupán. Rá
van tehát kényszerítve, hogy újra és újra döntsön: vagy a szöveg közvetlen
jelentését részesíti előnyben, ami kézenfekvő, könnyű, ám rendkívül kockázatos
megoldás; vagy pedig a szerző habitusának ismeretében értelmez, ami nehéz,
bonyolult, és ugyancsak kockázatos megoldás. Harmadik út pedig, legalábbis
logikailag nézve, nincs. Egyebek mellett ezért fordítok én viszonylag ritkán,
annál jobban tudom viszont élvezni, amikor azt látom, hogy mások ezt a
problémát a gyakorlatban mégis bravúrosan meg tudják oldani.
A Flusser indiánjai
című esszémet egyébként magam is tréfából írtam, több fiktív nevet és
idézetet csempésztem bele, amiről mindeddig nem tájékoztattam senkit. Ám amikor
elolvastam Vickó fordítását, határozottan úgy éreztem, hogy maga a szerb szöveg
az, amely helyettem, helyettünk is nevet, sőt jóízűen hahotázik. Ilyen
fordítóra várnak Groys szövegei, ugyanakkor ilyen olvasóra is. Mert az
értelmezés és a fordítás édestestvérek, ami az orosz filozófus recepciójában
világosan tetten érhető. Groysot a német anyanyelvű szerzők közül is sokan és
sokféleképpen bírálják, amihez természetesen mindenkinek joga van, ám nem tudok
szabadulni a gyanútól, hogy a kritikák döntő többsége ugyanarról a tőről fakad:
komolyan, túlontúl komolyan veszik azt, amit maga a szerző egyszerűen viccnek
szánt.