A modernitás a mi antikvitásunk? – teszi fel a szájbarágós kérdést a 2007-es Documenta. Kinek, mi – válaszolhatjuk. A művészeti színtér egyik szegmense számára a modernitás egy jó mélyre ásott rémálom, míg mások számára a tiszta, kiapadhatatlan ősforrás. A geometrikus non-figuratív tradíció elkötelezett híveit tömörítő Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) számára minden kétséget kizáróan – szent forrás értékkel bír. A nemrég megalapított, de nagyon tevékeny szervezet legújabb kiállítását a Vasarely Múzeumban (hol máshol?) rendezte meg, Eleven szín címmel. A tárlathoz az apropót Josef Albers 1963-as könyvének magyar nyelvű, erősen megkésett megjelenése adta. Albers a Bauhaus volt tanáraként az Egyesült Államokban elemezte a színek és a formák kölcsönhatásait. Színes papírokból vagdosott ki geometrikus formákat, hogy – olyan szakszavak kíséretében mint „szimultán kontraszt” vagy „szubtraktív keverés” – meggyőzően bizonyítsa: a színek, a látszólag monoton fizikai rezgésszámuktól függetlenül, élnek és virulnak, köszönhetően az emberi szem és idegrendszer összetett működésének. A szemünk becsap minket, minden csak káprázat, hiúság és szélkergetés. Hogy jutott ide a geometrikus képzőművészet a Bauhaustól? Az első világháborút követő újjáépítési lázban a konstruktivizmust az Utópia megvalósítása hívta életre: kockavilágot a szép Új Embernek! A hatvanas évekre a klasszikus avantgárdból kilúgozódott a világformáló akarat, a minimalizmus már egy keleti bölcs egykedvűségével nézte a megváltoztathatatlan valóságot: az ipari társadalom őrült karneválját és a mechanikus gépecset precíz munkáját. A minimalista és hard-edge festők látszólag a gyártósor mozdulatait másolták, miközben Maja fátyláról és az Egyről meditáltak. Mindez tovább él a 21. században is, Mauer Dóra perspektíva-elemzéseiben, Nádler István meditatív spaklivonásaiban, Bak Imre derékszögű városképeiben vagy Gáyor Tibor puritán formakonstrukcióiban. Ráadásul ez egy nemzetközi nyelv. (Az internacionalista geometrikus mozgalom, a Madi ugyanezt példázza.) Bob Bonies, Alberto Burri vagy Karl Martin Holzhäuser ugyanúgy beleillik a kiállításba, mint Konok Tamás vagy Haász István. És akkor ott vannak még a fiatalabb generációk, akik már Maja-fátyla mögött a mátrix számoszlopait is felfedezni vélik. Számukra a modernitás azért nem antikvitás, mert még most is él és virul, akárcsak az eleven színek. 
Vasarely Múzeum
2007. január 27.–2007. április 30.