Ami a máig titokban tartott okokból meg nem valósuló budapesti kormányzati negyed terveiben a környezetbarátság mellett számomra a legszimpatikusabb volt, az az építészi vízió méretbeli szerénysége. A tervezők nem az állami megbízatásokból emelt épületeknél olyan nevetségesen gyakori birodalmi monumentalitásra törekedtek. Elképzelt negyedük nem akarta méreteivel maga alá gyűrni környezetét, nem a kormány tényleges, nehezen kontrollálható hatalmát szimbolizálta volna, hanem inkább humanizálni, emberi léptékűnek igyekezett mutatni a hatalmat.A megszokottnál jóval kisebb kormányzati épületeket akartak építeni. A kudarcba fulladt, bizánci típusú pénzügyi machinációk mellett talán ez volt a hatalmas csinnadrattával bejelentett projekt bukásának egyik oka. Minden igazi művész tudja, hogy az ideák nem helyigényesek. Még a legrelevánsabb művészi gondolat is kényelmesen elfér egy képeslapon. A barokk korszak megalomániája után a modernizmus hozta újra divatba az óriási méretű festményeket. Különösen az absztrakt festők kedvelték a gigászi méretű vásznakat. Tudták, hogy a hírüket megalapozó és fenntartó művészettörténészek és kritikusok nem értenek a művészethez, nem várható el tőlük, hogy a képek kvalitása alapján ítélkezzenek, viszont biztosan meghajolnak bármi előtt, ami a szó gyermeki értelmében nagy. Különösen az absztrakt festészetet amerikai kormánytámogatással feléleszteni igyekvő Jackson Pollock fordult gyakran a nagy méretek alkalmazásának nem művészhez, hanem illuzionistához illő marketing eszközéhez. Egy óriási képet, bármi is van a felületén, jóval könnyebb eladni, mint egy tenyérnyi mesterművet. Pollock nagytehetségű, de emberi léptékben gondolkodó, kisméretű képeket alkotó absztrakt festő kortársai, mint például Steve Wheeler, Myron Stout, vagy Forrest Bess a szélekre szorultak. Munkáikat nem vette komolyan a műkritika, különcöknek, pepecselőknek nevezték őket, következésképpen a vásárlók sem tolongtak értük. A nem megalomán absztrakt mesterek között Paul Klee volt az utolsó, aki teljes jogú státust kapott a modernista kánonban. A technika segítsége nélkül lehetetlen kisméretű képekkel a korunk művészetére annyira jellemző, gondolathiányos látványosságot létrehozni. Egy apró képet nehezen vesznek meg, de ha óriásira nagyítva épületek falára vetítjük, elájul tőle a magányos tömeg. Ez a magyarázata a „fényfestészet” sikerének korunk tömegtársadalmában. Ha megnézzük az üveglemezeket, amelyek kivetítésre kerülnek, nyilvánvalóan értelmetlen, nyomorúságos absztrakt, vagy félabsztrakt giccseket látunk, amelyek csak azután kerülhetnek a galériák falára, ha már futballpályányi méretekben kivetültek valamelyik nagyvárosban. Ha sikerülne valakinek gombolyaggal játszó kismacskát ábrázoló képét a Holdra vetítenie – ettől nem állunk messze – , biztos lehetne abban, hogy a vetített kép eredetijét dollármilliókért adhatná el, a vetítést követő percekben. A méretek csökkentésével elkerülhető az realista tradíció, amely a képet ablaknak látta, és az a késői modernista hagyomány is, amely lapos falként kezelte. Az ilyen, szerényebb méretű, kevésbé maszkulin, a közönségüktől valódi elmélyülést igénylő képek más konvenciókhoz, a nyomtatott lapok, ikonok és plakettek műfajához állnak közelebb. Úgy tűnik, hogy Amerikában kezdenek divatba jönni a kisméretű festmények. Nemrégen írtam a New York-i New Museum of Contemporary Arts-ban bemutatkozó, Londonban élő német festőnő, Tomma Abts kiállításáról. Abts kizárólag 48×38 cm méretű képeket fest, amelyeket lelkesen fogadott az amerikai szaksajtó. A PaceWildenstein galériában a kisméretű absztrakciókban gondolkodó, az idősebb modernisták közé számító James Siena és Thomas Nozkowski legutóbbi munkái láthatók. Júniusban nyílik a Baruch College Suitcase Paintings: Small Scale Abstract Expressionism (Bőrönd festmények: Kisméretű Absztrakt Expresszionizmus) című kiállítása, amely a második világháború utáni évek amerikai modernistáinak kis képeit mutatja majd be. A csillagászati összegekre emelkedett lakbérek miatt számos galéria költözött a korábban a világ egyik legfontosabb művészeti központjának számító New York-i SoHo-ból az 1960-70-es években divatos Chelsea negyedbe. Az itt működő Taxter & Spengemann galériában látható Scott Olson iniciálékra emlékeztető, különböző absztrakt stílusokat keverő, apró képeinek kiállítása. Az ugyancsak Chelsae-i Andrea Rosen galéria mutatja be Katy Moran egységesen 37,5×45 cm nagyságú, az absztrakt festészet és a rokoko művészet által egyaránt inspirált, kellemes humorú képeit. A Canada galériában láthatók Matt Connors kisméretű geometrikus absztrakciói, voltaképpen a kisajátító művészet kategóriájába tartozó, a modernista művészek stílusát, gyakran teljes festményeit játékosan reprodukáló művei, amelyek közül csak néhány éri el a közép-méretet. Michaela Eichwald a németországi Kölnben alkotja apró tárgyait és miniatűr festményeit. Az absztrakciót, kaligráfiát és a figuratív expresszionizmust összeolvasztó művek a Reena Spaulings Fine Art galériában tekinthetők meg. A monumentalista művek lelketlen sivatagai után üdítő ezekhez a kisméretű, érzelem- és értelemgazdag képekhez igazítani fáradt szemeinket.