Nagy-Britannia messze
van. A magyar műkedvelőket mindig is az érdekelte, hogy mi van Párizsban vagy
éppen Bécsben – de hogy mi történik a La Manche csatornán túl, arról semmit sem tudtak.
(Bár a Szépművészeti a századfordulón véletlenül bespájzolt az angolokból.) És
nem is vesztettek ezzel túl sokat: az angolok a képzőművészetben sosem voltak
túl jók, mindig csak másoltak, lelketlenül és akadémikusan. Egészen J. M. W.
Turnerig, akinek köszönhetően a brit festészet az egyetemes művészettörténet
része lett.
Hogy miért? Az a Szépművészeti Múzeum közepes méretű
kiállításából pontosan kikövetkeztethető. A tárlat az érzékeny lelkű kolorista
művészi fejlődését mutatja be, tisztességes festmények és vázlatok
segítségével. Az olaszos témaválasztás nem erőltetett ötlet. Amennyire nem
érdekelte Anglia az európai műélvezőket (a 19. századi anglomániáig), annyira
rajongtak a királynő alattvalói Európáért, elsősorban is Itáliáért. A brit
festők évszázadokig éltek meg abból, hogy kielégítették a hibátlan klasszikus
neveltetést kapott arisztokrácia mediterrán napfény-igényét. Turner is így
indult, daltelt toszkán lankákról és az ókori vízvezetékek lábai között
legeltető pásztorokról álmodozott a ködös Albionban. Kezdetben csak képzeletben
utazott, helyi gyűjteményekben tanulmányozva a nagy itáliai festőket,
Tizianótól a lírai tájak mesteréig, Claude Lorrainig. Kihasználva az átmeneti
tűzszünetet, 1802-ben gyorsan elutazott Párizsba, majd le egészen az Alpokig.
Pazar akvarelleken örökítette meg a sziklameredélyeket, de festett számtalan
itáliai jelenetet is. Évtizedeken keresztül hizlalta azt a rézmetszet-mappát,
ami az általa ismert képi sablonok összeollózásával mutatta be Olaszország
szépségeit. A képzőművészeti klisék tökéletesen működnek: a nap lehanyatlik a
palazzo mögött, a cédrusok büszkén állnak, a pásztorok kedélyesen teszik a
dolgukat. Ez ugyanaz a mesésen oldott, idealizált, árkádiai tájfestészet, amit
Claude Lorraintól kezdve Markó Károlyig sok száz piktor művelt szerte
Európában. Turnerben az a különös, hogy miután tényleg eljutott álmai vidékére
(1819-20), megváltozott a stílusa. A hat hónapos utazása alatt 23 vázlatkönyvet
töltött meg, könnyed valőröket felvázoló skiccekkel és a római feliratokat
betűhíven közlő rajzokkal. Viszont a tanulmányokból otthon nem jólnevelt
stúdiumokat festett, hanem remegő fényű, éteri, kolorista víziókat. A Fórum
porban fuldokló romjai fölött kavarog a köd, a halovány sárgák, világoskékek,
rózsaszínek és fehérek tünékeny délibábként olvadnak egymásba. Turner olyan
könnyedén rugaszkodott el a színek kedvéért a formáktól, mint a francia rokokó
festői. (Figurái is ugyanolyan élettelen bábok a kavargó naplementék alatt.) A
kiállítás elsőrendű tájképeken követi végig, ahogy az évek során a rokokós
atmoszféra feloldódik az absztrakt fényhatások nyomása alatt, ahogy a
mediterrán égbolt plein air foltokká bomlik szét. Nem véletlen, hogy a kései
Turnerrel a kortársai nem tudtak mit kezdeni, csak az impresszionisták fedezték
fel benne a zsenit. A kiállítás a velencei képekkel végződik, az egyiken még
ott párállik a Canal Grande felett a város sziluettje, a másodikon már csak a
Santa Maria della Salute barokk kupolájának fehér fénye világít a szintén fehér
égbolt és az ugyancsak fehér víztükör között. Nagy utat járt be Turner, a
poszt-rokokótól a pre-impresszionizmusig, az idealizált itáliai tájaktól a kis
híján monokróm vásznakig.
Szépművészeti Múzeum
2009. július 15.–2009. október 25.