2005. november 18.–2006. január 14.
Birkás Ákos tematizálja a fordulatokat, kis karókat szúr le a magyar művészettörténet mérföldkövei mellé, a karókon felirat, hogy ki az „áldozat”, s hogy mi is mostantól a teendő. Így temette el a nyolcvanas évek végén az avantgárdot, az újfestészettel együtt mondva el a halotti búcsúztatót. Amikor 2001-ben előállt fotórealista vásznaival, az úri közönség felszisszent: eljött a realizmus kora? Lejárt a hatalmasra növesztett, egyszerre expresszív és archaikus fejek ideje, s a lecsupaszított, szuggesztív jelképiség már a múlté? Birkás legfrissebb művei a millenniumi csapáson haladnak tovább, bár ismerős arcai megszaporodtak, tömegbe rendeződtek, hogy a mediatizált háttérrel közösen feleselhessenek.A korszerűség kézzel tapintható, filmszerű beállítások, kultúrtörténeti utalások – a jelen betolakodik a vásznakra. Nem a szűk magánvilág jelene, hanem a földgolyó jelene. Amit csak a média tükrében ismerünk. Birkás is a tévé képsorai alapján festi fel a hátteret: füstölgő épületsorok, háztömbnyi bombatölcsérek vagy romhalmazzá vált városrészek. De ez csak a háttér, mondhatni a színtér. Az előtérben nevető arcú emberek, mindenféle rasszból (fehér, fekete, arab, hindu stb.). Olykor fejjel lefelé, hogy a két sík valósága még érthetetlenebbül váljon el egymástól. Nincs itt dühödt proklamáció, vérvörös prófécia és lázongás. A globális falú hétköznapjainak derűs mosolya vetül rá a média képoffenzivájára, a katasztrófák és háborús pusztítások szimulakrum-világára.