Ha valaki közhelyekkel dobálódzik, akkor legalább érdekes kontextusba
helyezhetné őket – egy parányi, elszórt idézőjel egy szürke és unalmas
fennsíkon mosolyt csalhatna az arcunkra. De nem. Eduardo Guerra komoly
művészetet csinál. Nagy, avantgárd művészetet, cirka hetven év késéssel.
Eleinte azt hittem, egy idősebb úrról van szó, aki a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd pezsgésében volt igazán aktív, letett néhány nagyszerű dolgot az asztalra, majd öregségében ellátogat az ágas-bogas Közép-Európába, és megkésve bár, de elhelyezi névjegyét. Ezzel szemben Guerra 1986-ban született, még életkora is feljogosítaná arra, hogy jó pár generáció távlatából vizsgálja az „avantgárdok” önreflektív mivoltát.

A kétrészes mű meglehetős rozsdás húrokat penget. Az egyik fele egy falra írt idézetből áll: Moholy-Nagy László 1925-ös Festészet, fényképészet, film című művéből származó, a nyolcféle fotografikus látást taglaló szöveg, angolul, kézzel fölfestve lapokra. A hivatkozás szerint egy 1933-as Korunk-évfolyamban található, amiben lehet, hogy szintén megjelent a textus, de én csak egy, az amatőrfilmezésről szóló esszét találtam a digitális archívumban. Tehát a kurátor nem volt tisztában az idézet tényleges származási helyével, és a művész is úgy foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy az általa körüljárt szellemi közeg egy alapművét bizonyosan nem ismeri.

Talán hivatkozni sem kellett volna – persze ha az ember egy ilyfajta szalonkonceptualizmust akar művelni, szöveg és kép viszonya, tetszik érteni, akkor nem árt a hitelesség. A trivialitást megfejeli a gőg. Moholy-Nagy ideáját Guerra a saját videójával kívánja „ellenpontozni”; a képsor különféle portugál modernista épületeket, illetve tagozatokat mutat be, időnként a képrétegeket egymásra csúsztatva, lassú, esetenként határozottan finom kameramozgásokkal, szépen komponált térforma-bemutatásokkal. Az egész azonban totálisan ritmustalanra vágott, látszik, hogy a művészt az „egész” szekvencia a legkevésbé sem érdekelte, elhanyagolta, hogy reprezentációi sajnos egymás után következnek – ilyen ez az időbeliség.

Ha a vizuális problematika felől indulunk, akkor már a harmincas-negyvenes évek művészete, de maga Moholy-Nagy művészete is lekörözte Guerra édes kis zsiráfocskáit, templomtornyait. Általában az utóbbi évtizedek látással (és mozgással) kapcsolatos művészete elég meredek irányt vett, kapcsoljuk ki tudomány és művészetek viszonyát (Moholy-Nagy bizonnyal nem tette volna), ne gondolkodjunk a technikai fejlődés adta lehetőségéken sem, és az elmúlt nyolcvan év látással kapcsolatos felfedezéseit és elméleteit is felejtsük el. Akkor ez a kiállítás is szóhoz juthatna a kérdésben.

Jelelméleti szempontból is zavaros az anyag. A szöveggel milyen viszonyban is van ez a képsor? Helyenként a nyolc fényképészeti látás kategóriáit sejteni véljük, itt-ott. A kép tehát egyfajta nyersanyag lenne az elmélet számára? Vagy kommentár? De viszont alig rugaszkodik el a valóságtól – jól felismerhetőek az elemek, hiányzik például az „fokozott”, vagy a „gyors” (stb., stb.) látás, de nem viszonyul a Moholy-Nagy szempontjából kulcsfontosságú konkrétsághoz sem, mediális gátak miatt ezt bajosan tehetné. De ha innen nézzük, tulajdonképpen hogy is jön a fotóhoz a videó, ami bár szintén izgalmas, de eredendően más, mind mozgó mivolta, mind technikája miatt?

Másrészt Moholy kategorizálása az első kísérletek egyike a fotó médiumának értelmezésére. Mennyi ennek az aktualitása a jelenkor látáselméleteinek szempontjából? „A »Nyugalmi állapot« utal az ideák állandó formálódásának kérdésére” – írja Guerra blogján. Megközelíthetjük mindezt egyfajta történeti tablóként is – azaz a művész szemünk elé tárja Moholy-Nagy elméletét, és illusztrálja ezt korabeli épületekkel. De még mindig nem tisztázott, hogy akkor mely ideák hogyan formálódnak, és mi is a kérdés a jelen kiállítás összefüggésében?

Fellengzős és igénytelen Guerra kiállítása. A kép a szöveghez nagyon esetlegesen viszonyul, ez erőtlenné teszi az installációt. Arról nem beszélve, hogy neoavantgárd reminiszcenciákat alkalmazni egy par excellence avantgárd teoretikus szövegével kapcsolatban gyermeteg és anakronisztikus vállalkozás. A koncepció megcsúszik: fájó eredetietlensége sértővé válik, mert azt sejteti, hogy Moholy-Nagy gondolatai sem érnek többet, mint amire itt felhasználták. Átmeneti takaró egy szellemi hajléktalannak.

A képsor is érdektelen: egy-két tisztességes kivágáson és néhány jó mozdulaton túl közhelyes az egész. Egymásba vetíteni organikus formákat épített elemekkel: mire való ez 2010-ben? Kék az ég, és zöld a fű.

Magyar Műhely Galéria (MMG)
2010. július 21. – 2010. augusztus 13.