A 320 fok néven újjászületett siófoki kenyérgyár kellemes meglepetéseket
tartogat a Balaton-partra érkezőknek. A középszerű strandprogramokról,
éjszakai partikról és egyre több csillagos wellness hotelekről híres
városban ugyanis kortárs kulturális központ is működik, igaz, egyelőre
szezonálisan. A bilbaói álmokat dédelgető intézmény – nyaranként –
korrekt képzőművészeti eseményeket rendez. A kínai fotósokat bemutató
Shanghai Revolutions című látványos tavalyi tárlat akár a Műcsarnokban
vagy a Ludwigban is megállta volna a helyét, akárcsak az idei nyárra
tartogatott mexikói kiállítás.
A kenyérgyár hatalmas, ipari kellékekkel ellátott csarnokában paravánokon sorakoznak a digitális printek. Szuperesztétikusak és festmény-méretűek, mint bárhol a világon azoknak a fiatalabb és középgenerációs fotósoknak a munkái, akik inkább akarnak galériákban kiállító képzőművészek lenni, mint sajtónak dolgozó fotóriporterek. A kezdőlökést a fiatal Guillermo Serrano adja meg, aki – pontosan illeszkedve a loft-hangulathoz – bánatos szemű ipari munkásokat kapott lencsevégre, amint tökéletesen frontálisan álldogálnak a tűéles munkagépek között. Szenvtelen, beállított, konceptuális naturalizmusa ma nemcsak divatos, de a világ bármelyik pontján csereszabatos. Nem úgy, mint a folytatás, ahol elszabadul a jellegzetesen dél-amerikai mágikus realizmus, a babonák és a varázslatok fantasztikus világa. Egy nőalak áll a kihalt tarlón, felette viharfelhőkkel teli naplemente, kezében egy természetellenesen eltorzult borjú. Gazdag luxusapartmanok medencéje fölött buborékok szállnak, egy véres, szakállas férfi hever a kaktuszok tövében, egy furcsa pár kutyát marcangol az úttesten, az idilli tóparti piknik mögött pedig kirajzolódik egy atomrobbanás.
A latin-amerikai fantasztikumhoz néha a régi-vágású, hétköznapi szürrealizmus társul. Mauricio Alejo a való világ közönséges tárgyaival művel varázslatot: egymásra csíptet egy sor csipeszt, lebegő sort hozva létre, máskor meg színültig tölt tejjel egy porcelánkagylót, furcsa mutáns bútorrá átalakítva a közönséges szanitert. A saját magát fotózó Ana Casas már provokatívabb húrokat penget: meztelenül szerepel saját gyerekeivel a felvételeken, például hat-hét éves kisfia szoptatása közben.
De az igazi gyomorrúgás a 18-as karikával ellátott emeleti karzaton következik. Az otthon időző, beöltözött pankrátorokat bemutató sorozat csak könnyed felvezetés. Utána jönnek Jesús Flores Valenciano kis dobozokban installált, mobiltelefonnal felvett fotói. A nem túl látványos, apró képekhez tartozó rövid leírásokból derül ki a kerettörténet: a fiatal fotós a mexikói férfi prostituáltak világát térképezte fel, nagyon is tevőlegesen. Nem az a tollboás, tündi-bündi szubkultúra, a rövid novellaszerű szövegekből és a jelkép erejű „amatőr” felvételekből az erőszak, a nyomor, a kilátástalanság és az öngyűlölet halálközeli egyvelege sugárzik.
Ehhez képest a szintén fiatal Mauricio Palos dokumentumképei már felüdülést jelentenek. Pedig Közép-Amerika legembertelenebb arcát mutatják be, bandaháborúban lelőtt rendőrrel, véres autóüléssel, a tehervagonok tetején gubbasztó illegális bevándorlókkal, akik közül jó néhányan – például a fotós egyik modellje – leesett a szerelvényről a sínek közé. A mindkét lábát elvesztő, lezuhant hondurasi férfi egy betondézsa mellett kuporog, és ügyetlen szappanozza magát.
Nem az a típusú kiállítás, ahol a külügyminisztériumok ünneplik magukat pezsgős protokoll-fogadásokkal. A hangulat oldásáról a két párhuzamos tárlat gondoskodik, Scott Draves szoftverművész vetítése és egy kedélyes válogatás az idegenforgalmi Balaton-plakátokból.
320 fok, Siófok
2010. június 5. – 2010. október 31.