December 7-én a BBC élőben közvetítette a Tate
Britain galériában megtartott nagyszabású ünnepséget, amelynek keretei között
nyilvánosságra hozták az idei győztest. A zsűri választása ezúttal a Glasgow-i
születésű, negyvenkilenc éves Richard Wright munkájára,
egy aranyszínű absztrakt freskóra esett, amelyet – díj ide vagy oda – január
3-án, a kiállítás befejeztével, egyszerűen örökre lefestenek.
A
25.000,- Fontos jutalommal járó díjat évente ítélik oda a művészetre – az adott
évben legnagyobb hatással lévő brit képzőművésznek. A „brit” azonban
igen tág fogalom, 1991-ben az indiai származású Anish Kapoor, 1998-ban a
Királyi Akadémia nigériai diákja – Chris Offili, majd egy évvel később a török
Tracey Emin nyerte. A zsűri egész évben figyelemmel kíséri az 50 éven aluli
művészek munkáját, és közülük négyet terjeszt elő a díjra, amelyet tehát
(elméletileg) nem a kiállított műalkotásért, hanem a művész előző év(ek)ben
kifejtett munkásságáért ítélnek oda. Időnként azonban a zsűri nem tud szabadulni
a kiállított művek hatása alól, s a döntésnél azok befolyása kerekedik felül. Az
idei zsűri, melynek elnöke, Stephen Deuchar, a Tate Britain idén lemondó
igazgatója és tagjai: Charles Esche, az eindhoveni Van Abbe múzeum igazgatója;
Mariella Frostrup osloi születésű újságíró; Andrea Schlieker, a Folkestone
Triennálé vezetője, valamint Jonathan Jones, a Guardian műkritikusa, a sokak által legnagyobb
esélyesnek vélt Roger Hiorns helyett
Richard Wright mellett döntött.
Hiorns – aki szobrait és installációit szokatlan anyagok, pl. hab,
tűz, vegyszerek, oldatok és savak felhasználásával
készíti – tavaly egy átalakításra váró tanácsi lakást „kért kölcsön”, majd
légmentesen lezárta és egy ciszternányi rézszulfátot
öntött be a szellőzőnyílásokon. Néhány nap múlva, a folyadék kipumpálása után,
különös látvány fogadta a belépőket: a lakás egy csodálatos kincsesbarlanggá változott:
a falakat és a mennyezetet körös-körül csodaszép kék kristályok borították. Az installáció
a Seizure (Roham) címet kapta. Kiállítása azonban nehézségekbe ütközött
volna az elegáns Tate galériában – nem is szólva arról, hogy eredeti helyszíne
– a lebontásra váró épületekkel teli, átalakítás alatt álló környék – szerves része
az installáció hangulatának és üzenetének. Hiorns így csupán egy filmet
tudott bemutatni erről a különös alkotásról, s ennek hatása természetesen meg
sem közelítette az eredetit. Helyette egy
másik installációt tárt a közönség elé: a galéria padlóján, sötét árnyékként,
szürkés port terít szét, amely egy dimbes-dombos tájról készült légi felvételre
emlékeztet, talán valamiféle erdőtűz után. A falon található szöveg megmagyarázza,
hogy amit látunk egy személyszállító repülőgép atomizált pora.
A falakra furcsa, káposztalevél-szerű,
barázdált lemezekből álló szobrokat szerel, amelyekről kiderül, hogy szárított
marhaagyból vannak (ami itt állítólag bármely hentesnél kapható). Az anyag,
amely egykor képzetek megteremtésére volt képes most, akárcsak a porrá vált
repülő, funkciójától megfosztott holt tárggyá változott. Ijesztő, elgondolkodtató
– ám nem különösebben látványos – memento mori.
A másik
két „vesztes” Enrico David és Lucy Skaer.
Enrico David anconai születésű
művész szürrealistának vallja magát. Általában többféleképpen értelmezhető,
gyakorta a szemlélő zavarba ejtését, sőt megbotránkoztatását provokáló, összetett
alkotásokat készít. A díjra a baseli Museum für Gegenwartskunst-ban
megtartott How Do You Love Dzzzzt By Mammy? c. kiállításért jelölték.
Londonban bohócszerű papírmasé figurákból álló, abszurd karneválra emlékeztető
installációt állított színre – amely helyenként Picasso, Picabia és mások műveit
idézi. Itt-ott egy-egy meztelen férfi-popsit is belecsempész – vélhetően a
megbotránkoztatás szándékával (a Turner díj esetén, az előző évek tapasztalata
alapján, ez célravezető taktikának tűnhetett).
Lucy Skaer az egyetlen hölgy-jelölt az idén. Művészete csupa utalás és ötlet.
Saját megfogalmazása szerint a megfigyelés aktusa érdekli. Különféle
módszerekkel, ismétlődésekkel, aprócska részletekkel megnehezíti, lelassítja a szemlélődést
és a megértést. Gyakorta állatok, vagy azok csontvázai képezik művei alapját.
Kiállított alkotásai között most is szerepel egy bálna, amelynek hatalmas és részletgazdag
csontváza egy gipszkarton-falból készült rácsozat mögött, csupán néhány keskeny
nyíláson kukucskálva, részleteiben látható – akárcsak a valóság, amelynek
mindig csupán egy-egy aspektusát észleljük.
A
győztes Richard Wright velük ellentétben egy látványos, aranyszínű – absztrakt,
ám aprócska figuratív elemeket sejtető képet festett a galéria falára, amelynek
elkészítéséhez a reneszánsz freskófestők módszereit alkalmazta. Absztrakt formákat rajzolt egy hatalmas kartonpapírra,
majd milliónyi apró lyukat hasított rajta. A lyukakon át, hihetetlen
kitartással, krétaport dörzsölt, nyomkodott a falfelületre, hogy a festménynek csupán
az árnyéka, szelleme jelenjen meg rajta. A karton eltávolítása után a krétaképet
óvatosan leheletnyi ragasztóval, majd arany festékkel vont be, finom keleties,
indás-virágszerű, tájképet-idéző motívumot hozva létre, amelynek megfejtésébe
belefeledkezik a szemlélő, s akár észrevétlenül elillanó órákat is elmélkedhet
előtte.
A
művet a kiállítás után lefestik. Ideiglenes volta szándékos. Wright egyik falfestménye
sem tart igényt a halhatatlanságra.
„A pillanatok törékenysége érdekel. A megsemmisülés
kiemeli a létezés megismételhetetlenségét.” – Wright, aki figuratív festőként
kezdte karrierjét, amikor felfedezte a freskófestészetet, megsemmisítette összes
vásznát. – „Az olajfestményeim rosszak voltak, megváltás volt felhagyni
velük.” – mondja. Ma minden alkotása egy-egy meghatározott helyszín számára
készül. Műveit természetük szerint sem szállítani, sem megvenni, vagy eladni nem
lehet, a műkereskedelem számára nem léteznek. Write freskója szép. A buddhista szerzetesek
aprólékos gonddal elkészített, majd egy pillanat alatt megsemmisített mandaláit
idézi. A múlandóság, a semmihez sem ragaszkodás az elillanó szó, elsuhanó
gondolat emlékműve.
A
Turner-prize eddig minden évben kiváltotta a konzervatív művészeti körök tiltakozását,
főleg az ún. Stukistákét, akik a galéria előtt megtartott tüntetéseikkel szokták
kifejezni a kortárs művészet iránt érzett rosszallásukat. Idén azonban a protestálók
csendben maradtak, és úgy tűnik egyetértettek a zsűri döntésével, amelyet a díjkiosztó
ceremónián az ünnepelt Carol Ann Duffey, Britannia első koszorús költőnője
jelentett be (aki gyakorta olyan cinikus kecskerímekben versel, hogy megfagy a
vér a hallgatóság ereiben).
Az
újságírók, akiknek véleménye általában megoszlik, most egyöntetűen egekig
magasztalják az ötletesség mellett kézügyességet is felmutató Wright Untitled (Címtelen) című alkotását.
A modern művészet és a közízlés a díj 25 éves történelme folyamán
végre összeért. Egy közismert kritikus, Richard
Dorment, a Telegraph újságírója a következőt írta:
„S íme itt a mondat, amelyet álmomban sem hittem volna, hogy valaha leírok
a Turner-díj nyerteséről: Write munkájának eredménye olyan gyönyörű, hogy lenyűgözve
állunk előtte. Sajnálom Hiorns-t, de el vagyok ragadtatva Write-tól.”