High-tech terek egy barokk kereskedőházban, egymásnak feszülő, szétrobbanó energia hullámok kis léptékű szűk termekben. Az éles kontrasztokról, az érzékeny festői részletekről, a megvalósult utópiákról és a fizika alaptörvényeinek művészeten kívül helyezéséről szól Lukoviczky Endre szentendrei kiállítása.
Szentendre mostanában visszatekint, a város művész doyenjei elérték azt a kort, amikor már valóban érdemes hátranézni és vetni egy pillantást az elmúlt évtizedekre. A MűvészetMalom és a Szentendrei Képtár monstre életműtárlatokkal tiszteleg a nagy művészgeneráció jubiláló tagjai előtt. Ehhez nincs szükség nyakatekert és „kurrens trendeket” követő kurátori koncepciókra, a képlet egyszerű: végy egy szentendrei művészt, aki maradandót alkotott és nem hullott ki az idő és a felejtés rostáján az elmúlt harminc év során, s a helyből távolugrás taktikáját követve, mutasd be a korai művek és a legutóbbi alkotások között húzódó szellemi ívet. Balogh László 80, Csíkszentmihályi Róbert 70, Aknay János 60, hogy csak néhány kerek évfordulóst említsek, akiknek kiállítást rendeztek az elmúlt években.
Ezúttal a Szentendrei Képtár alakul át képzeletünk virtuális képernyőjén modern New York-i kiállítóhellyé, hogy autentikus környezetet biztosítson a hetvenkét éves Lukoviczky Endre retrospektív tárlatának. Az egymásra rétegződött idősíkok lefejtéséhez pengeéles szem és némi térérzék szükséges, ugyanis az életmű a „város-tér-vízió” hármasságára épül.
Lukoviczky Endrét már fiatalon homlokon csókolta az orosz szuprematizmus és konstruktivizmus szelleme. E két irányzat, mely a kozmikus terek, a végtelen és az abszolút megragadására tett kísérletet, meghatározó hatással volt művészetének alakulására. Ahogy Malevics fogalmazott, a szuprematizmus terei, az „intuitív értelem teremtményei”. S valóban, a látvány a művész számára csupán ugródeszka, ahonnan elrugaszkodik a végtelenbe nyúló terek irányába. A kiindulópontot a nyolcvanas évek derekán New York vizuális élménye jelentette, ahol egy ösztöndíjjal tölthetett el hat hónapot.
Lukoviczky öntörvényű képrendszert teremtett az elmúlt évtizedek során, a térben lebegő, súlytalan geometrikus tömbök a gravitáció hatásán kívül állnak. A kiállítás első termében kapott helyet a New York I. (1985) című programadó képe, ahol az épített környezettel szemben még a végtelen kék ég súlyos tömbjei dominálnak, és szinte összepréselik a felülnézetből ábrázolt eltörpülő doboztereket. A szomszédos Purgatórium (Fekete lyuk) (1987) című képen a statikus képstruktúrát már a mozgás illúziója váltja fel, a szemlélőt szinte magával rántja és beszippantja a kép dinamizmusa. A Város este című festményen a térérzékelésünk is bukfencet vet, a megpörgetett térben törékeny hasábok tartanak ólomsúlyú kubusokat. Hogy mennyire tud a színekkel és árnyalatokkal bánni, az az Északi fény (1988) című képen válik nyilvánvalóvá, ahol fehér fénypászmák tagolják a teret, melyre a kékesfehéren tükröződő házak zárt ritmusa felel.
Míg az első terem a széles, tágas terekről és a végtelen horizontról szól, addig a második teremben a finomabb hangolású, intimebb kompozíciók kaptak helyet. A szuprematizmus klasszikus hagyományait felelevenítő, vertikális képkivágatú sorozat, nagyon finom, fátyolos színátmenetekből építkezik. A barna papírra spaklival felvitt halvány fehér festékréteg mögül áttűnik a háttérszín, s ezt a finoman hullámzó alapot, éles és határozott bemetszésekkel és képi jelekkel (széthulló sakktábla, létrafokok, spirálformák) tagolja. Az utolsó terem tartogat egy személyes hangvételű képsorozatot is, az elidegenített, emberi léptéken felüli „szuperterek” megszelídülnek, s a vibráló textúrájú képsíkok metszeteiben a geometrikus Szentendre válik láthatóvá három különböző napszakban.
Bár azt az élményt, amit a nyolcvanas években New York nyújtott, most inkább Dubaiban találhatnánk meg, az életmű cseppet sem veszített aktualitásából.
Szentendrei Képtár – Ferenczy Múzeum
2010. december 10. – 2011. február 27.