A Lövölde téri óriásplakáton digitális virágok és
minimalista bimbók jelzik, hogy a Stúdió Galériában két piktogramcsavaró fiatal
művész állít ki, a zománctábláiról ismert Albert Ádám és a londoni születésű
Heidi Wood.
Csupa mérnöki
elegancia, galériára kitalált neokonceptuális utcaművészet. Raklapra kirakott,
gravírozott gránitlapok, mikroszkóp és orvosságos pirulák sziluettjével, Albert
Ádám jellegzetes ipari perfekcionizmusával tálalva. A falon nyomtatott
áramkör-féleség bekeretezve, vezetékként felfestett fekete drótokkal, amik
elvezetnek a Trabant kurzivált folyóbetűivel felfestett angol mondatig: csinálj
nevet magadnak! Két oldalon Heidi Wood egymás mellé rendelt falfestményei és
olajképei, ismeretlenül ismerős motívumok hol fekete-fehéren, hol egy-két
homogén színnel (mintásra nyomott vásznon) felrajzolva. Elsőre absztrahált
növénycsíráknak és építészeti emblémáknak tűnnek. Minden precíz, vonzó és
elegánsan talányos. A gyári dizájnba csomagolt, de nehezen értelmezhető képi jelek
nem igazi piktogramok, hiszen azokat az egyetemes emberi kommunikáció ártatlan
igénye szülte meg a második világégés után összeboruló nyugati demokráciákban.
A hatvanas-hetvenes évek modernitása új lingua francaként akarta megváltani
velük a szakadozó és tolmácsolást igénylő nyelvi üzenetátvitelt. Feltalálóit
ugyanaz a naiv társadalomtudományi hit mozgatta, mint a világot egyetlen
szuperrendszerbe foglaló strukturalista nyelvészeket vagy a planetáris folklór
univerzális egységeit kidolgozó Vasarelyt. Annyira bíztak a sematizált jelek
kommunikációs erejében, hogy még a Holdra is felvittek egy alumínium
piktogramemberkét. Azóta persze számtalan kutató rámutatott, hogy az
íróasztalon megszülető vizuális jelek bele vannak ágyazva az adott
kultúrkörnyezetbe, így nem csak egy földönkívüli nem értheti, de egy másik
kontinens – eltérő körülmények között felnőtt – lakója sem. Ez a felismerés
végül olyan indulatokat gerjesztett, hogy az egyenjogúságharcosok ma a hatalom
és az elnyomás aljas eszközeiként tartják számon a jóindulatú magyarázóábrákat.
Egy ideje már zajlik a hatvanas évek esszenciális embersémájának
szétkalapálása, főként gender-kifogások alapján. Ebből pedig a kortárs
képzőművészek sem akarnak kimaradni. A kurátorok szerint kicsavart
piktogramjaikkal felhívják az egyszeri látványfogyasztó figyelmét a vizuális
jelek manipulációjára. Véleményünk szerint legalább ennyit nyom a latba a
témaválasztásnál a piktogramok csábítóan dizájnos külseje és a lenullázható
szimbolikája: a divatos minimál-retro formavilág, plusz az egész kis
beavatkozással is felborítható jelentés, ami drága kincs a kortárs
képzőművészet mezején. A nyitott értelmezhetőség posztmodern kényszere ugyanis
– valamilyen úton-módon – átkerült a neokonceptuális alkotások kötelező
tulajdonságai közé. Egy magára valamit is adó kortárs mű meg sem próbál
egyetlen jelentéscsatornával boldogulni. A kibillentett piktogramok pedig
tökéletesen felborítják az interpretációt, talányos vizuális ködfelhőt fújva. A
Stúdió Galéria homlokzatára felcsavarozott zománclap – rajta a svájci bicskába
oltott mechanikus lótücsökkel – nem fedi fel az utcanévtábla manipuláló erejét
(valószínűleg nincs is ilyen), inkább élősködőként rámászik, betolakodik a
területére, hogy ott aztán látványosan ne csináljon semmit. Nem térít el, nem
ír felül, csak ül, esetleg halkan ciripel. Csak az veszi észre, aki
nagyon-nagyon odafigyel – túl hangos a Rottenbiller utca a konceptuális
művészet vékonyka hangjához.