Közös a
mesterünk, Somogyi, 1963-67-ig, a Képzőművészeti Főiskolán. Egy műteremben
dolgozunk az utolsó években, együtt látjuk Henry Moor-t, aki megihleti
Szentirmait. Később Armitage-ért lelkesedik, én meg az idolokért. Első év után,
Hódmezővásárhelyen, kerékpárral visz engem a tanyára, ahol én egy kis
pásztorfiú fejet mintázom, Szentirmai meg az én fejemet.
Akkor úgy néztem ki, mint egy
régi parasztlány: bő szoknya, konty, mezítelen láb. A portrém, máig, tág
szemekkel néz engem. Örök hálámat akkor nyeri el Szentirmai, mikor le kell
bontanom a negyedikes szobromat, amit ő titokban lefényképez, és mikor magamba
esem, az orrom alá nyomja a fotókat. Mindent vidáman, természetesen, kis
humorral old meg ekkoriban. Egy ideig morgolódik, mond egy-két csúnyát, aztán
felnevet és vége a rossznak.
A Főiskola után a
Kirakatrendezői Szabadiskolában tanít, néhány év megszakítással, innen megy
nyugdíjba. A 70-es években lett volna egy közös kiállításuk Kéri Ádámmal, aki
téglafalakba lőtt ágyúgolyókat állított volna ki, Szentirmai a semmiben lebegő
Déryt. Nem engedélyezték a kiállítást, csak sokkal később, külön-külön …
Dózsa is a 70-es években
készül, emlékszem erre a pályázatra. Saját negatív háta, ülepe, lábszára,
kézfeje-lábfeje adja Dózsa testét, ennyi maradt az égett fatrónuson. Nem a
szépség a fontos itt Szentirmainak, hanem a megdöbbentés. Általában szereti a
szép és harmonikus dolgokat, de mindig beleütközik valamibe, ami fáj neki, és
akkor azt meg kell mintáznia.
A kőfaragó szakiskola
meglátszik Szentirmai minden kövén, mely finoman részletező. Úgy el tud merülni
a megmunkálásban, hogy alig bírja abbahagyni. Ilyenkor biztosan boldog. Annak
is tud örülni, ha szép uszadék-fákat talál, melyek olyanok, mint az angyalszárnyak,
már csak angyalt kell hozzá faragni vagy önteni. Jó, kövér, mókás angyalokat.
Déry Tibort a tévében látja,
kifotózza az interjú közbeni szép fejet. Életnagyságú gipszet készít az íróról,
aki a semmiben ül, a semmiben lebeg. A szobrász egy oldalak nélküli kockát
talál ki, mely tartja a lebegő szobrot. Mostanában a szentendrei ház végében
pihen, nem hintázik, alszik.
A Halott katona teste bronz,
nem gipszöntvény, nem Pompeii, inkább a Don-kanyar. A Táj-sorozat plasztikái a
természet durva tönkretételéről szólnak. Rubljovra egy kolostor-dombormű
emlékezik, melynek festése után megvakították a művészeket, ne tudjanak több
ilyen szépet festeni. Rubljovnak szerencséje volt! Egy elpusztult falumúzeum
emlékére Szentirmai szőlőprést farag kőből, melyre ráfonódnak a szőlő indái és
gyümölcsei. A kőben harcol az emberi technika és az őstermészet, nem tudjuk, ki
győz. A művész egyik kedves szobra ez, sokáig faragta, hogy olyan legyen,
amilyennek akarta. Az én kedves szobrom tőle a Magyar gályarab prédikátorok
emlékére készített kisplasztika: sok, nem valódi vízbe nyúló evezővel, melyek
végén, ott benn, fáradt, de erős testek reménykednek egy majdani, szabad
prédikálásban. A nagy Petőfi szobor a villámsújtotta fa és a mennydörgésszerűen
legördülő kő találkozása a költő lelkével. Érdekes, amit Szentirmai kiválaszt
Petőfiből, szabadon és elegánsan, aztán nagyon szépen megmunkálja a követ és a
bronzot. Az én választásom két, fapárnára helyezett bronztárgyra esik, egyik
babérkoszorú, másik hurkolt kötél. Szentirmai csak ennyit mond: nem tudhatjuk,
hogy előbb a dicsőség jön, aztán a kötél, vagy fordítva.
A Páviánkirály sorozat,
bronzfejekkel és kőtestekkel, olyan elképesztően reális jelekkel dolgozik, hogy
még engem is megtéveszt, holott elég sokféle jelet ismerek. A múlt jön felém
ezekben a súlyos kőtestekben. Most a műterem mellett kucorognak, várva
felfedezésüket.
Üdvözlet az etruszkoknak, avagy
Etruszk torzó. Én is üdvözlöm őket, Giacometti is, aki felfedezte ezt a
művészetet számunkra, ahogy Picasso Afrikát. Mikor mindketten, nem egy időben,
de eljutottunk Rómába és az etruszk múzeumba, akkor döbbentünk rá, ki a forrás,
mi a forrás. Szentirmai Etruszk torzója egy kettérepesztett test, szerinte nem
fért bele máshogyan a kemencébe. Nevetünk, mindketten tudjuk, ha nagyon
akarjuk, akkor minden befér a kemencébe. Szentirmai örült, hogy
kettéfűrészelheti ezt a figurát, jelezve ezzel, hogy a boldog etruszk élet
véget ért, mi már skizoidok vagyunk: egyszer megtagadjuk a múltat, máskor
visszasírjuk. Az anyag diktálása és a gondolat eggyé forrt. A szép, kettévágott
test hasán a Cerveteri-i tombák lenyomata. Együtt mosolygunk azon a művésszel,
hogy Cerveteriben, a sírkamrák előterében, kőasztalok és kőszékek várják az
élőket, hogy együtt igyanak a holtak szellemével. Ez jó!
Budapesten született
Szentirmai, 1941-ben, de ’79 óta Szentendrén él. Először egy nagy házat
építenek, tanítónő feleségével. Mikor a gyerekek kirepülnek, egy kisebb házat
építenek, de ebben is van műterem, ahol a sok, gyönyörű szerszám rendben
sorakozik. Most éppen érmek várnak megmunkálásra.
Nem beszélünk betegségeinkről, amik voltak, vannak, lesznek. A szobrászat
jövőjéért aggódunk. A fiatal kollégák nem aggódnak annyit, inkább belevetik
magukat az üzleti életbe, életben akarnak maradni. De ki viszi át a
művészet-szerelmet, fogában tartva, a túlsó partra, mint Nagy László?