Ferenczy István a túl sokat akaró, tragikus sorsú szobrászként maradt meg a hálátlan utókor emlékezetében. A Magyar Tudományos Akadémia művészeti gyűjteményének termeiben megrendezett Ferenczy-kamaratárlat a művész szétaprózódott hagyatékának segítségével próbálja újrarajzolni az első magyar szobrász portréját, a sikerek és kudarcok ellentmondásait.
Ferenczy megugrotta azt a lépcsőt, ami a kőfaragó mesterembertől a szobrászművészig vezetett. Az már nem rajta múlt, hogy a pesti viszonyok még nem értek meg egy monumentális köztéri plasztikára vágyó szobrász befogadására. Pedig pályája ígéretesen indult: rimaszombati lakatoslegényként előbb Bécsbe, majd Rómába került. Az ünnepelt neoklasszicista dán szobrász, Thorvaldsen római műhelyében leste el a szobrászszakma mesterfogásait. Innen küldte haza 1822-ben két munkáját, a Csokonai-büsztöt és a szépművészetek kezdeteinek emléket állító mitológiai Pásztorlánykát.
A főként dokumentumokra és rajzokra összpontosító tárlaton a carrarai márványból faragott Csokonai-mellszobor látható is. Plasztikus dolmánygombjai és a finoman modellált arc jelzi Ferenczy szobrászi képességét, amit a későbbi szaktudomány mégis sokszor titulált primitívnek vagy kezdetlegesnek. Egy mellé társított, érzékenyen mintázott, kis terrakotta bozzetto árulkodik arról, hogy mit nem tesz a megfelelő nyersanyag, a magyar ugar. Ugyanis a szobor teljes méretű, tompán klasszicizáló eredetije a nehezen faragható, kemény, szürkés színezetű ruszkabányai márványból készült, nem az itáliai művészeket kiszolgáló, sziporkázóan fehér carraraiból. Nem is érződik már rajta az a szobrászi lendület, ami a terrakotta vázlatban még megvan. A büsztök modellje mellesleg a Tudományos Akadémia első elnöke, Teleki József. Ferenczy tagja volt a tudós társaságnak, ugyanis durva kezű lakatosinasból művelt és gazdag értelmiségivé nőtte ki magát Rómában. Itthon az előkelő pesti intellektuelek társaságához tartozott, a magyar regényírás úttörője, Fáy András legjobb barátjaként tartotta számon. (Erről Fáy kacifántos házasságának emléket állító kicsiny, biedermeier-ízű rajzocskák is tanúskodnak.) De a dadogós, ügyetlen Ferenczy ki is lógott a nemzetmentő tűzben lobogó pesti társasági életből: a felvilágosodás hajnalára jellemző kíváncsisággal gyűjtött minden fellelhető érdekességet a különleges csigáktól a klasszikus bronzplasztikákig. Ez utóbbi kollekció (a később Leonardónak tulajdonított lovasszobrocskával együtt!) a huszadik század elején átvándorolt a Szépművészeti Múzeum raktáraiba. Könyvtára viszont szétszóródott különféle közgyűjtemények között – pedig becses könyvritkaságokat rejtett, képes enciklopédiáktól kezdve, okkult könyveken keresztül, a divatos esztétikákig. Merthogy Ferenczy sculptor doctusként mindig merített a múltból. Ezt kívánta tőle a római neoklasszicizmus szelleme: a régi mesterek szemérmetlen másolásával megteremteni az új magyar szobrászatot. De ehhez a literátus kultúrát ápoló táblabíróvilág itthon nem asszisztált. Vállalkozásaihoz nem talált elég támogatót, a nagyszabású Mátyás-lovasszobor előkészítése felemésztette pénzforrásait. Műhelyét felszámolta, a gipszeket összetörte, hazautazott és eltemette magát szűkebb pátriájában, Rimaszombaton. Pedig nem a tehetsége hiányzott, csak a megfelelő klíma – ha fél évszázaddal később születik, talán még ünnepelt sztárszobrász is válhatott volna belőle!
Magyar Tudományos Akadémia
2007. október 25. – 2007. december 20.