Gaál József Vésett arcok címmel új műveket állított ki az Aulich Art Galériában. A kiállítás megtekintésekor elsőre úgy tűnik, hogy téves, vagy legalábbis pontatlan a címadás.
Hiszen a vésett arcok, faragott fejek, azaz a plasztikák mellett nagy számban látni képeket is. Alaposabban megnézve ugyanakkor mégis elfogadjuk a címet, ugyanis a plasztikai és a grafikai művek között szoros összefüggés figyelhető meg. A képek természetesen nem véséssel készültek, de erős konstrukciójukban, rétegzettségükben mégis plasztikai erővel bírnak. Ez viszont még csak a hagyományos összefüggés lenne, amely alapján természetes, hogy egy alkotó kiállításán a művek stiláris kapcsolatban állnak egymással.
Hamarosan azonban további megfelelések, a kifejezési módok gondosabb együttállása jelenik meg a különböző technikájú művek között. Ekkor látjuk meg, hogy a képek a szobrok készülésének egyfajta folyamatábrái. A plasztikák vésése közben az alkotó befestette a már elért réteget, a készülőfélben lévő arcot, majd lenyomatot készített róla. Továbbfaragás után ezt újra elvégezte, ennek eredményeképpen megismételhetetlen fázisképek, önálló értékű monotípiák keletkeztek.
Ahogy az alkotó fogalmaz a kiállítás kísérőfüzetében: „A megszenvedett vésetek rétegeiről levonatokat készítesz, a kimetszett jelek egymásra halmozva élő bőrfelület illúzióját adják. Arckifejezések, grimaszok jönnek létre az egymásra nyomtatott színes foltok által.” Ez magyarázza a különböző színek és rétegek összhangját. A képek így nem csupán egy arc megjelenítéseként, lenyomataként érvényesülnek, hanem egyben a mű születésének folyamatát is magukba zárják. Ugyanaz a rétegzettség, pozitív-negatív harmónia figyelhető meg, mint a szobroknál. Ezért állítható, hogy valójában egy ellentétes – és ellentétében kiegyenlítődő – mozgásról van szó a két műcsoport születése során: ahogy a faragott szobrokról lehullanak a rétegek, azzal párhuzamosan épülnek fel a monotípiák esetében.
Az már Gaál József művészetének konzekvens építkezését mutatja, hogy a technikai kísérletek ellenére a művek szervesen kapcsolódnak az elmúlt években születettekhez (Szamszára, Együgyűek, Brighella). Megjelenésükben továbbra is dominálnak az erős színek (a szobrok is festettek), a képeknél a sötét háttér és az arcok torznak tűnő kezelése, amit pontosabb lenne képlékenynek mondani, hiszen ezen torzítás esetében nem egyszerűen csúfításról van szó. Sőt, ezek az arcok nem csúnyák, és még csak azt sem állíthatjuk, hogy csúnya arcok lennének szépen megfestve vagy kifaragva. Érdekes játékot űznek a nézővel, mert masszaszerű könnyedségükben puha anyagból mintázottnak és nem kemény fából faragottaknak tűnnek.
A faragás-lenyomat problémáját könnyű lenne elvezetni a lélek mélységeinek és az ott felhalmozódott lenyomatok analógiájának irányába, de érdemes kihagyni az olcsó pszichologizálás köreit. Annál is inkább, mert ezek a képek nem a személyes pszichéről vagy az identifikálható individuumról szólnak, hanem egységességükben és egyetemességükben éppen az Általánosról. Nem egy-egy emberről, hanem az Emberről. Ahogy Szabó Noémi fogalmaz a kiállítással egy időben, a Kugler-könyvek igényes sorozatában megjelent Gaál-monográfiában olvasható tanulmányában: „Gaál József kitartó és makacs kutatásának origójában pontosan ugyanaz a kérdés áll, legyen szó bármilyen stilisztikai változásról: ez pedig az állandó szakadatlan keresése.”
Az arcok expresszivitásának lényege tehát a változás és változékonyság, a képlékeny (ki)formálódás termékeny folyamata mögötti örök egység megjelenítése.
Aulich Art Galéria
2010. 9. 6. – 2010. 9. 28.