Ikarusz halott. Tehetetlenül fekszik 6 méteres bronzból megformált testtel, megpörkölt szárnyainak maradványaival. Így kezdődött Stephan Balkenhol kiállítása a baden-badeni Kunsthalle épületének bejárat melletti kistermében; bizonyosan nem véletlenül. Számomra az üzenet a következő – melyet Balkenol további művei is igazolni látszanak: a kortárs művészet – a művészek, már olyan régiók felé szárnyalnak, melyekben könnyen esnek az Ikaruszi (égési sérülés) elkerülhetetlen élményébe és hullnak alá élettelenül, a kiállítótermek padlójára. Balkenhol szerencsére vigyáz magára.
A 49 éves német művész, Stephan Balkenhol kiállítása, a klasszikus értelemben vett figurális szobrászat kronológiájába írja be magát. A tárlat fő része szinte csak fából készült munkákat soroltat fel – eltekintve egy sorozat rajzolt portréból és egy bronzból készült, kicsavarodott embereket ábrázoló alkotásból.
Balkenhol a nyolcvanas évek eleje óta készíti alkotásait szinte csak fából, egyszerű, polikróm festéssel. Pályája szakadatlan érdeklődést kelt, mert művei érthetőek, és elengedhetetlen szükségük van nézőjükre, ahhoz, hogy életre keljenek. Durva faragással készült szobrai valahol a képzőművészet és kézművesség határán foglalnak helyet és tömérdek asszociácót engednek meg avatott, vagy éppen avatatlan szemlélőjüknek. Elnagyolt kialakításuk és felhasznált matériájuk miatt első látásra a primitív, törzsi művészetet idézik, vagy éppen a templomokból ismert, főként a középkorhoz kötődő (szakrális) faszobrokra emlékeztetnek, mindehhez pedig hozzájárul a kortárs művészetben oly fontos szerepet betöltő anonimitás gondolata. Globalizálódó világunk sablonlenyomataival szembesülünk.
A termekben ugyanis különböző méretű és beállítású emberi alakok, állatok és hibridek várják a látogatót. Egyszerűek, diszkrétek, zárkózottak, de leginkább identitás nélküliek, épp ezért nyitottak arra, hogy a látogató maga találja ki sorsukat, történetüket, sőt egész jellemüket. A figurák nem ellenszenvesek, érdekességük pont az individualitás teljes hiányából születik. Árnyalatok nélküli, konfekciós ruha-illusztrációt hordanak, állnak, mint ki karót nyelt, vagy támaszkodnak, elfekszenek egy hatalmas gyilkos galóca alatt…
Egy terembe lépve még egy táncmulatságba is belecsöppenünk. A valós méret körülbelül egy hatodával rendelkező, páros táncot járó figurák szemmagasságban helyezkednek el, talapzatuk saját fájuknak törzse, mely magas, vékony szigeteket képez, amiket a néző körbejárhat. Mozdulatlan forgatag, ahol a férfi és nő összekapaszkodva, a lehető legközönyösebben létezik egymás mellett, mindenki együtt, mégis széttagolva, külön-külön piedesztálra emelve.
Itt érdemes kitérni a talapzat használatára, mely teljesen változó magasságú, de mindig jelen van, és elengedhetetlen részét képezi Balkenhol művészetének. A figura egyrészt kisarjad alapanyagából – a fa meghagyott rönkjéből – másrészt a művész ezzel a részlettel demonumentalizálja a klasszikus értelemben vett szobrászatot. Jellemtelen és jellegtelen, anonim embereket ábrázol (vö. pop art szobrászat) talapzatokra emelve, melyek a történelem szerinti hősöket és hősnőket illetnék.
Ráadásul alakjai – bár arányaik nem teljesen felelnek meg az előírásoknak, kontraposztot és egyéb klasszikus beállításokat vesznek fel. Az alkotó a hétköznapi banalitás megmerevedett képeit jeleníti meg és minden esetben eltér a valós arányoktól. Figurái lehetnek miniatűrök, vagy éppen óriások, de mindig megszakítják nézőjükkel az arányok által lehetséges reális kapcsolatot, saját, képzeletbeli térrel rendelkeznek, melyben a befogadó által teremtett életüket élhetik.
Persze a kisember színpadra emelése már egy régi történet, de korántsem kimerített és úgy tűnik Balkenhol ismét felteszi a kérdést: vajon tényleg csak illúzió lenne az individualizmus? Vajon a barna lány, aki Nagy Konstantin ismert fejének méreteivel vetekszik tényleg ennyire indifferens lenne? Vajon a terem egyik sarkában álló férfi sosem fog odaérni a terem túloldalán elhelyezett nőhöz? És az elefántfejű fehér inges fekete nadrágos férfi, mire vár zsebredugott kézzel?
A hétköznapi kérdésfeltevések mellett Balkenhol hozzáállásában egyre összekeveredettebb, határokat eltörlő világunknak is megfelel. Ő a festészet, szobrászat és építészet határait mossa össze, sőt még a fényképészetet is beilleszti néha kalapja alá. Egyrészt fára applikált monokróm fotókkal, másrészt mesterségbeli zsenialitását ismét megerősítő, viszonylag lapos reliefjeivel, melyeken épületeket, városrészleteket ábrázol.
Román, gótikus, vagy éppen barokk templom, lakótelepi összkép… semmi nem jelent kihívást. Minimál festéssel a napszakot és az alapszíneket használva virtuóz reliefeket láthatunk figuráink mellett, háttereként vagy éppen csupán önmaguk portéjáért.
Megjegyzendő, hogy Balkenhol elnagyolt faragása valójában rendkívül pontos munkát igényel, hiszen egy rossz mozdulat és a műnek vége. De hiába próbálnánk meg őt a német expresszionista, a fát ugyanilyen elnagyolt mozdulatokkal kezelő mestereihez hasonlítani (Baselitz, Lehmbruck…), tanára az absztrakt szobrász, Ulrich Ruckreim volt. Tőle tanulhatta a minimalista megközelítést, és mindehhez járult hozzá erős vonzódása a figurativitás iránt, melynek anonim megközelítése a nyolcvanas évek fotográfiájának érdeklődéséhez hasonlítható (Jeff Wall, Thomas Ruff). Közel áll még hosszá két szobrász honfitársa, Katharina Fritsch és Thomas Schütte művészete is, bár utóbbiak sokkal célzottabban kritizálják korunk kultúráját és társadalmát.
Érdemes kitérni arra is, hogy Balkenhol már több hatalmas, kültéri alkotást készített életében. Csupán az 1992-es londoni installációit említve, amikor a londoni Blackfriars Hídon egy hatalmas férfifejet helyezett el és a Temzében közepén pedig felállított egy nyolc láb magas figurát. Ezért meglepő és örömteli számomra, hogy mégis képes párhuzamosan, teljesen attrakciómentes, bensőséges és kérdéseket feltevő, gondolatokat ébresztő alkotásokat teremteni; mindezzel egyedi helyet teremtett magának a kortárs művészetben, elkerülve az „Ikaruszok” végzetét. Pedig nem kis feladatot hárít befogadójára: megadja a színészek módjára alakítható szereplőket, legtöbbször a díszleteket és mindebből nekünk kell létrehoznunk saját kis drámáinkat, párbeszédeinket. Alkotóvá válunk kissé magunk is.
Stephan Balkenhol legújabb egyéni kiállítása jelenleg Zürichben, a 36 Mai Galerie-ben látható.